2020

Ide is még voltak időközben az ötletek, hogy mikről fogok írni, és van is hat nyitott piszkozat, csak valahogy...

... Ezt hónapokkal ezelőtt olvastam sok év után újra, és azóta sem láttam szebben kifejezve:

Mert tudom, minél régebb jártál valakinél, annál nehezebb újra felkeresni...

Szóval ötletek maradtak. És már nem is igazán jutnak eszembe, hogy mik voltak, de tuti valamilyen nagy megfejtések az élet nagy dolgairól. 

Csak úgy vagyok már a bloggolással is, mint a sorozatnézéssel. Elkezdem, de nem fejezem be. Ábrándozok nagyokat, heti rendszerességgel, hogy ezt is megírom, arról is írok, és végül neki sem állok. Mint a Big Bang Theory utolsó (?) évadának. A 100-nak. A rendszeres testmozgásnak. A teázásnak. A helyes étkezésnek. A döntéshozásnak. 

És hiába nézegetek két havonta TedTalks videókat, és tervezem el, hogy mennyi mindent megfogadok belőlük. Még azt a levelet sem fejeztem be, amit magamnak kezdtem el írni, hogy minden alkalommal, amikor rossz napom van, elolvashassam.  

Nyílván, amikor elkezdtem írni, egyáltalán nem erről akartam. Hanem a szerelemről. 

Hogy milyen érzés a nap 24 óráját együtt tölteni a kedvenc emberemmel, a legjobb barátommal. Az első két napos elválás előtt ugyanaz az érzésem támadt, mint amikor kikísértem a vonatállomásra egy-egy Kolozsváron töltött hétvégéje/hete/hónapja után: bárcsak még egy kicsit maradhatnék vele. Annyira hozzászoktam a jelenlétéhez, hogy egy-egy pillanatra el is felejtettem, hogy hazament. Úgy tettem magam mellé a kezem, hogy kerestem az övét. Egyszer-kétszer, még el is kezdtem mondani neki valamit, mire rájöttem, hogy már nincs ott. És most már megértettem, mire mondta a legjobb barátnőm, hogy a régi kapcsolatairól már azt gondolja, nem is volt akkor szerelmes. (ud: tudtam, hogy ezt már egyszer leírtam.) Hogy az, amit most érez, ahhoz képest, amit évekkel ezelőtt, más emberek karjaiban, összehasonlíthatatlanok.
Úgy érzem, vele minden rendben lesz. Mármint az életben. Akárhogyan alakuljanak is a dolgok, biztonságban leszek.
Egy-egy elcsípett gondolatban olyan, mintha egy másik én lenne. Sokszor olyan mértékben gondolkodunk ugyanúgy, vagy mondjuk ki egymás gondolatait, hogy ijesztő is lehetne. Akár. De inkább olyan ismerős, és olyan bensőséges. És igaz.
Ez a sok-sok szeretet, amit olyan jó végre kiszeretni magunkból!
Szóval az érzéseim.
Valahogy ezek mindig befészkelik magukat a sorokba.

Egyszer egy barátom ezt mondta rólam: igen, te ilyen vagy! hogy amit érzel, azt nagyon mélyen átéled, s tényleg beleéled magad. ezért amikor boldog vagy, akkor az egekben jársz, annyira jól tudod érezni magad. de amikor ilyen szomorú, akkor nagyon mélyen szomorú.
Sok időbe telt ezt elfogadni magamban. Mert hiába mondanám, már nem vagyok ilyen, és megfelelően tudom irányítani érzéseimet. Hazudnék. És már nem szoktam annyit hazudni. Mint régen, amikor néha a saját érzéseimről is azt gondoltam, hogy ez nem valóság. Utólag be is igazolódott.

Akkor itt ezt most befejezem, hogy legyen vége is. Már hiányzott.