jó?

24. 09.
legalább egyszer ebből a pár hétből egy pillanatra biztos szerelmes lettem bele. * megszoktam, hogy nincs itt. vagyis nem hiányzik. s emiatt lelkiismeret furdalásom is van rendesen. https://www.youtube.com/watch?v=aP_-P_BS6KY *

29. 09.
qrvára nincs energiám semmihez. semmi ilyesmihez. olyan nehéz ezt megérteni? kifáraszt. elveszi az energiámat ez a sok érzés, ez a sok minden itt a fejemben, s nincs türelmem. olyan akarok lenni, mint pár hónapja, amikor érzéketlenül szórakoztam jobbra-balra s senki nem hatott meg. ááááá. minek kellett így összezavarodjak nnnna?!?!? Szeretsz-e? miiiii? hogy kérdez ilyet? azt akarom, hogy ne érdekeljen. Kész! here i am, running up the seventh floor. s nincs kedvem. * mert szerintem nem. most így gondolom. csak megijeszt, hogy ismét milyen "jól" tudom érezni magam az áldozat szerepében. mert megint az van. mondjuk akárhogy lenne, így lenne. ha tegyük fel teljesen más....

04. 10.
https://www.youtube.com/watch?v=KkGVmN68ByU ....on my heart. ülni a buszon, mosolyogva bámulni ki az ablakon, és belegondolni, hogy Uramisten... milyen szerelmes vagyok. körbetekeredik a vigyorgás az arcomon.

06. 10.
vagyis gondolom az vagyok, mert persze most se tudom eldönteni. annyiféleképpen el lehet mondani, hogy mit érzel, pl. drágám, kész a kávé, vagy máris hiányzol amúgy. vagy hiáyoztál. vagy ez annyira jó.

és összeszorul s gyomrom, és kiugrik a szívem, és már fáj, hogy ennyit gondolok rá. nem vagyok ehhez hozzászokva. nagyon nagyon régen nem volt így. s már úgy megváltoztam. csak belegondolok, hogy egy évvel ezelőtt mennyire más volt minden, meg én, s ehhez képest most itt szállok el. the secrets you tell me, i'll take to my grave https://www.youtube.com/watch?v=h2ymJcCwS_s. annyi mindent nem tud rólam. mi lesz, ha megtudja? mit fog szólni? mi lesz velem? én nem szabad megbántódjak. olyan vagyok, mint azok az összeragaszgatott bármit, hogy ha hozzáérsz, összetörik. én még egyedül kellene legyek. legalább egy évet. nem állok készen, hogy vállaljam a kockázatot, még akkor sem, ha ennyire nagyon jó... nem miatta, s nem (csak) a távolság miatt nem tudom elképzeni, hogy együtt legyünk. hanem mert tudom, hogy nem egészségesen gondolkodom (remélem még), s akkor így nincs értelme. amíg nem tudok megbízni magamban, meg benne, addig nochance. s annyira belém ivódott az az érzés, hogy ha szerelmes vagy, akkor az szar is egyben, mert szenvedsz, hogy nem tudok elrugaszkodni ettől. (pl. amikor feltette a képet, a második gondolatom az volt, hogy milyen szar érzés lesz, amikor azt majd letörlni. mert biztos le fogja majd, mert alakuljon akárhogy, hogy összejövünk, vagy nem, nem látom ennek a jövőjét hosszútávon). s nem tudom eldönteni, hogy reális vagyok, vagy negatív.
(ki kellene ejsze nőni a naivitást.)
a lényeg, hogy nem tudom. de nagy levegő, s lesz valahogyan, jó?. :)

mondjatok valamit

ha egyszer majdnem belefulladsz a folyóba, akkor logikus, hogy utána félsz a víztől, nem?
na, ezért nem akarok kapcsolatot. az egy dolog, hogy kihevertem, hogy majdnem belehaltam, de attól még félek. csak ilyenkor, van, hogy elszáll az agyam, a akkor hülyeségeket gondolok, csinálok, érzek. s eddig nagyjából csak akkor tudtam felismerni, amikor már elég távol kerültem egy-egy dologtól, de szerencsére kezdem megtanulni közelről is látni. egy délután csak azt csináltam, amit valaki mondott, és arra gondoltam, hogy ez jó nekem is. az volt. nagyon.
hirtelen túl sok dolgot tudtam meg magamról, s el kellene menjek valahova egy hetet egyedül, hogy tisztázzam is le :) annyira jó ez a könyv...

az asztal alól: 10 éve halt meg nagytatám. amikor megtudtuk, a testvéremmel bebújtunk az asztal alá, és egész délután nem jöttünk ki, csak sírtunk.
egy ideje gondolkodtam, hogy milyen lesz, ha eljön ez a pillanat, de sehogy sem tudtam elképzelni.
amikor utoljára meglátogattuk, arról beszéltünk, hogy megéli-e, hogy minden unokája megházasodjon. sose fogok többet olyan szalmakrumplit enni. nem bírom kimondani, hogy úgy szerettem. mert én úgy szeretem. csak most a szeretetem lebeg a levegőben.

"nem ezt akartam irni
mikor elkezdtem
teljesen más dolgok voltak bennem, s aztán ez lett belőle, de még bár köze sincs ahhoz, amit mondani akartam :-?
még mindig ki kéne adjam magamból, de már nem tudom megfogalmazni, s idegesit, s nem tudok miatta semmit se csinálni tongue emoticon" - T.I.

kiírni nem tudom magamból, kibulizni sem, az idő se volt eddig nagy segítség, úgyhogy egy dolog maradt... csak attól még félek. úszni sem tudok még.

és ilyenkor hányingerem van a világtól, amiben kell éljek. ezután mi jön? még mi alapján nem lehetsz biztonságban, amiről nem is te tehetsz?

meg a cégtől is. :)

ki kellene sírjam magam, asszem. ideje lenne.

refelxből teszem a kettőspontdét a mondatok után. akkor nem kérdeznek semmit.

Piszkozat (14)

* Tizennégyszer próbáltam meg leírni. Na jó, nem. Abból három olyan, ami publikus volt egy ideig, majd megváltoztak a dolgok, vagy nem akartam, hogy lássa. De tizenegyszer valóban megpróbáltam, és nem tudott lenni belőle semmi. Pedig ilyenek vannak, hogy csak azért ez a képem, mert rajta van a vállad. Meg hogy az anyukád is meghiányzott kicsit a minap. * Kicsit sem voltam empatikus. Egyszer hazafele jövet elgondolkodtam az egészen. Hogy annyi mindent mondtál, ki sem tudtam választani, hogy mi igaz belőle. De úgy gondolok vissza, hogy önzetlenségből hagytuk el egymást. Te meg végleg engem. Mert azt mondtad, nincs elég időd és energiád ahhoz, hogy boldoggá tegyél. Én bizonygattam, hogy be tudom érni kevesebbel is, te meg tudtad, hogy nem, így többet nem kereshettelek. * Te voltál mindig mindenben a középfok, kivéve, hogy én téged jobban. Azért örülök, hogy végre sikerült olyan távol kerülni az egésztől, hogy lássam tisztán. Anélkül, hogy fájna. (Anélkül, hogy nagyon fájna). * Amikor találkoztam vele, évekkel ezelőtt, egy olyan embert "kreáltam", aki tudtam, hogy tetszeni fog neki. Mondjuk nekem is tetszett. Mostanában nem tudnám ezt megcsinálni. Azt hiszem. Ha egyszer valaki tudott magamért szeretni, csak lesz még valaki. Erre kellene egy olyan valószínűségszámításos képlet. * Elvesztettem valamit, és most érzem a szívemben annak az űrét, amit hagyott maga után; eddig ezt a fájdalom kitöltötte, de most, hogy az elmúlt, semmi nem maradt, a semmi maradt, a hiány. De nem lenne energiám, és kedvem kezdeni valamit elölről. Olyan nehéz felépíteni az egészet, megbízni valakiben, őszinte lenni valakivel. Nem megy. Még egy ideig biztos nem. Talán félek. Még mindig sérülékeny vagyok, és ha ismét megbántanának, szerintem soha többé nem lennék képes bízni. Még kicsit erősebb kell legyek. (Pár hónapja minden barátomtól megkérdeztem hogy szerintük miért nincs senkim. Csak úgy csemegéztem a különböző válaszokból, úgy, hogy abban sem voltam biztos, mi az enyém. És talán a tesóm járt a legközelebb a valósághoz, amikor azt mondta, hogy azért, mert félek, mert nem takarítottam össze az összes romot, és nyilván nem szabad ilyen helyre építeni semmit. * "Zajlik az élet körülöttem. Kár, hogy én nem vagyok benne. " (G. E.). * Egyszer azt olvastam valahol, hogy az idő csak egy szabály, amit megszegünk. Milyen egyszerűnek tűnik így igaz? Ó, bár lenne még időm. Én nem így képzeltem. Olyan egyszerű volt akkor minden, s ez úgy hiányzik. Az a pőre egyszerűség, amikor nem aggasztott ez a sok minden. Annyira boldog tudtam lenni. * Nehéz elviselni ezt a tavaszt. Túl sok az olyan fény, mint amilyen volt azokon a tavaszi reggeleken a kávézóban, amikor ragyogott az arca, és friss, édes szappanillatú volt a nyaka, és úgy ölelt, és úgy szerettük egymást. Sok az a zöld, mint amilyen volt a szeme színe, amikor a napsugarak a házak között megtalálták az öt órás buszon mielőtt leszállt, és különváltunk arra az örökkévalóságnak tűnő tizennégy órára. Sok az az ismerős friss illat, mint amilyen az ellopott délutánokon kísért, amikor csak úgy járkáltunk erre-arra. Már nem szeretem a tavaszt. Még nem szeretem a tavaszt. * Hiányzik, hogy szeressem, hogy szeressek. * Hadd döntsem már el én, hogy kellesz-e nekem vagy sem. Ne akard ezt is te megmondani! * Meg kellene tanulni különbséget tenni azon dolgok között, amiket csak azért mondok, mert jól hangzanak és azok között, amiket úgy is gondolok. (Még nekem is.) *

igazából kész

igazából irányítani. ennyit kellene megtanuljak. ni: nem érdekel. kész.
igazából csak az esik szarul, hogy nem ez a korrekt viselkedés. aztán ennyi. engem nem érdekel, én nem bántódtam meg, én tudok nyugodt hangon beszélni, csak épp ne nézzenek hülyének, mert az ami szarul esik. és annak néznek, tudom. de mindegy, én sose leszek az az ember, aki azt mondja, hogy: én megmondtam. de amikor majd eljön az idő, és biztos, hogy elfog jönni, akkor őszintén és lelkesen kacagni fogok, és habár mondani nem fogok semmit, arra fogok gondolni, hogy én megmondtam.
igazából nem is érdekel. csak épp valami, amivel elfoglalom magam, hogy ne legyen ez a semmi. s ez is szarul esik, mert tényleg nem viszonyulok hozzá sehogy, sőt, volt idő, amikor eszembe se jutott, csak épp most van egy űr, és a hiányával töltöm meg, mert nem akadt jobb. de nem akarok tőle semmit!!! még ha egy halvány, semmitmondó kicsi kis esély is lenne kettőnkre, akkor se akarnék semmit. nem tudnék. hát hányingerem van az egésztől. és nem az van, hogy nem értem magam, és csak most látom, hogy mennyit jelent, mert igazából semmit, semmit az égvilágon nem jelent, csak épp valaki, akinek engedtem, hogy a jobb oldalamon aludjon. ennyi. néha kívánom is, hogy bár éreznék valamit, bár hiányozna, vagy fájna, de semmi nincs. csak ez a semmi, ami egyre csak formálódni akar valamivé bennem, mert elege van saját magából. nekem nincs elegem belőle. nekem így olyan jó.
igazából arra is rájöttem, hogy mi a baj. így szépen lassan, ahogy gyűlnek a szavak, és folynak a könnyeim (nem egyszerre - azaz nem sírok :P ), megértem ezt az egészet. régen, amikor rosszul voltam, bármilyen különösebb ok nélkül, akkor egy hetet feküdtem az ágyban, és nem jártam ki, és csak ültem a sötét szobában, amíg elmúlt. most ezt nem tudom megtenni. mert be kell menjek dolgozni, és nincs egy szabad hetem, és emberek között kell legyek, és nem sírhatok, mert meglátszik a szememen. ez itt baj. és mert nincs időm arra, hogy kiheverjem azt az egészet, ami minden és semmi egyben, mindig muszáj dolgokhoz kötnöm, hogy ne legyen a csend. és tényleg nagyon felkavartak múlthéten. az egész, az események, ahogy beszéltek velem, a sok hazugság, amibe önkéntelenül keveredtem bele. minden. az esett rosszul. de annyira nem érzek semmit, hogy ha ennek az inverzét érezhetném, akkor annyi mindent éreznék egyszerre, hogy valószínűleg belehalnék.

igazából, ez is megvan. azért "akarok" (mert igazából rohadtul nem akarok) kötődni, hogy tudjam, még egyáltalán képes vagyok rá. ezért "fáj"(mert igazából rohadtul nem fáj, és nem hiányzik), csak belegondolom magam az érzésbe, hogy legyen olyan, mintha éreznék valamit. néha olyan, mintha a barátaim iránt sem éreznék semmit, nemhogy valaki olyan iránt, aki semmiről semmit ezer kilométerről. nem akarom őt, nem akarok senkit. magamat akarom csak, azt a magamat, akit tudok szeretni, csak nem tudom, hogy miért van ehhez még mindig szükségem egy másik emberre.
igazából itt kezdődik a baj. itt itt itt itt itt. (szerintem sose tudtam így ezt eddig ilyen szépen megfogalmazni). azért gondolok rá, és azért jut eszembe, hogy miket mondott, és azért érzem úgy, hogy hiányzik (de igazából nem ő, hanem az, akinek láttam magam mellette), mert én nem tudok saját magamra az ő, vagy olyan szemekkel nézni. aztán nekem igazából mindegy, hogy róla van-e szó, vagy tőlem lehetett volna akárki más is azokkal a szavakkal, mert csak azok voltak a lényeg. mellette el tudtam viselni magam - még ha csak egy hétig is -, most meg alig bírok egyedül lenni. vajon miért nem tudok órákon át elaludni, ha nem megy film, ha csak a gondolataim vannak? évek óta nem tudok elaludni, mert olyan dolgokon gondolkodom, amik nem hagynak békében.
igazából, a béke. ez hiányzik. mert...
igazából rosszul vagyok, csak ennyi, ugyanolyan rosszul vagyok, mint ezelőtt, és ennek számomra nem kell oka legyen.
és igazából megnyugodtam, hogy erre így szépen rájöttem. mert így tudom, hogy tényleg nem érdekel, csak azt akarom, hogy érdekeljen, hogy valami történjen. de tudom, hogy nem fog, úgyhogy ni: nem érdekel. kész. (és most mondhatnám azt is, hogy ennyi, többet nem írok róla, de ez sem róla szól. csakis magamról. arról a magamról, aki rosszul van, és utálom, hogy rosszul van, de nem tudok tenni semmit érte, mert azt hiszem én így szeretem) :)

oh wonder

nem is tűnt fel időközben semmi. egyszer csak kiszámoltam, egy borongós délután, hogy már nem is tudom pontosan mennyi ideje nem érdekelsz. (a kiszámolás szó csak vicc volt). azt mondják a nagyok, hogy az idő. én meg azt, hogy az érzés. az milyen érzés, hogy nem érzek semmit? fura. de ez még 2014-ben volt. igen, ez 2015. mi legyen 2016-ban? pontosan. nem hiányzik igazából senki, csak valaki, aki lekapcsolja az éjjeli lámpát. mint abban a filmben, hogy oké, hogy másnap, meg új nap, meg hajnal, de valami változik, ahogy felkel a nap? annyira megtanultam nem stresszelni, hogy majdnem semmi nem érdekel. semmi nem izgat különösebben. most van pénzem, és meg tudom venni magamnak, ami kell, és reggel felkelek, és elmegyek dolgozni, és délután hazajövök, eszek, pihenek, és másnap kezdem elölről, és semmi nem hat meg. ez nem motiválatlanság, csak egyszerűen nem tud érdekelni semmi. olyan távol vagyok az emberektől, hogy elfelejtettem az utat is, ami a közelség fele megy. nem tudok visszamenni. már nem. már 2016 van.

írtam magamnak egy levelet 2015. jan. 30-án, aminek a borítékán ez állt: 2016-ban nyisd ki! elolvastam éjfél előtt egy órával. persze el is felejtettem, hogy mit írtam akkor, csak tudtam, hogy nem voltam épp a legjobb passzban, így féltem is kicsit kinyitni. pedig milyen kis édi levelet írtam. úgy biztatom magam, mintha egy motivációs levél lenne. 

talán úgy kinőttem a naivitásból, hogy semmit nem hiszek el. ha az ember alapértelmezettem jó, akkor vétéef ez a sok ... ó ez mindegy is.

el sem tudom képzelni, hogy leüljünk egy kávé mellett. a kávé, az ő volt. a kávézás, az ő volt. egyenlő lett vele a kávé íze. de most le se tudnám nyelni mellette. igazából féltem ettől. hogy milyen lesz, ha már nem fáj. lehet, valahol tudtam, hogy épp ilyen. semmilyen. olyan, mintha nem is lennék képes mást érezni. csak vagy azt, hogy nélküle, vagy semmit. én győzködöm őt álmomban, hogy nem akarok tőle semmit. milyen ez már? plusz úgy pár hónapja jöttem rá, hogy nem ő. inkább én, inkább az akkori élet. de amióta tiszta és világos, hogy azt úgysem tudom visszahozni, még akkor sem, ha majdnem meghalunk abban a kanyarban, amikor senki nem tudja, hogy épp ott vagyunk, és amikor úgy, hogy majd' belehalok... akkor sem. (és én azt hittem, hogy sírni fogok, amikor ezt írom. ahhoz képest meg csak egy tüzet.)

nem bonyolult. sőt. kurvaegyszerű. és kurvaszar. és kurváranemérdekel. 

nem bántott meg amúgy. vicces, hogy mindenki azt hiszi, hogy igen. azért ennél picit több kell, hogy megbántódjak. lehet mégsem vagyok olyan érzékeny, meg törékeny, mint amilyennek gondoltak? lehet jobban örülnék, ha kicsit is rosszul esne, tudnám, hogy még képes vagyok komolyabb érzelmekbe bonyolódni. így nem is tudom.

csak az intimitás hiányzik. semmi más. nem kell engem támogatni, nem vagyok én társadalmi célú hirdetés témája. nem kell senki, akire számíthatok, van elég kockás lapom. nem kell nekem sem jóreggelt, sem jóéjt sms. sőt, már magamnak is elhiszem, hogy minden jó lesz (ahogy azt a 2015-ös Réka is megmondta). csak a picit gyorsabb szívdobogás, s hogy valaki látni akarjon, s hogy valakit látni akarjak. csak ez hiányzik. az se baj, ha égve marad az éjjeli lámpa reggelig.