számozás nélkül, de az

Kidobnám a szívem az utcára!

Valaki számolja helyettem, én már nem bírom.

Két napja hallgatom a te fa**ságaid, ha eszedbe jut, majd esetleg kérdezd meg, hogy én hogy vagyok.

Akárkibe bele tudnék szeretni (helyesbítve: el tudnám hitetni magammal, hogy beleszerettem), aki egy kicsit is figyel rám.

Olyan jó, hogy két hete ingyen hallgathatom a: hogyan-csináljunk-a-semmiből-egy-óriási-problémát című műsort.

Attól, hogy annak nevezed, még nem irónia. Komolyan, én meg kellett tanuljam, hogy mi az.

Vajon a buszok mit éreznek?

A zene ritmusára dobog a szívem.

Csak még egy szál.

Mindenkinek nehéz. Tudom. Meg van értve.

Rohadtul nem vagyok szerelmes!!! Rohadtul nem törték össze a szívem!!! Szóval rohadtul be lehet fejezni az ilyen kérdéseket!!!

Megmutassam mennyire depressziós szoktam lenni?

Hozzád vágnám az összes kiba**ott szót.

Ha megfesteném a hajam, más lennék?

se pont se vessző még egy ku**a szóköz se

Nem ezt jelenti, hogy törődsz valakivel, kedves. Csak nézz meg engem, én sem így csinálom. Pedig nekem tényleg elég nehezemre esik.

Ez nem barátság. Csak társadalmi szerződés. Ha neked jobb lesz, én kimondom, amit hallani akarsz. Csak fogadd el, hogy ha átlépsz a határon, akkor már nem az a barát leszek, hanem.

Szóval. Ja.

Még jó, hogy nem tudok gitározni. Most azt is el kellene felejtsek.

Réka, élsz?

Neked bántja a büszkeséged? Akkor mit szóljak én?

El szeretnék ájulni.

Ezt nevezed te harcnak? Láttál volna engem abban a két hétben. (az utolsó négy lejem) De végül is jobb így, úgy is hiába lett volna, szóval. Szóval igen.

Ennyit a nem-sorozatról.

Nem is sejted, hogy minden egyes mondatod után egy olyan sírógörcs kap el, amit alig tudok leküzdeni azzal, hogy nem nézek rád, és nyelek egy nagyot.

Mikor múlik el az illatod?

Seen 10 January

Majd írok egy könyvet: Hogyan tegyük produktívvá a szerelmi bánatot? (csak nem tudom, hogy van-e olyan polc, hogy az önsegítő könyvek ellentéte)

Ez csak placebo(ó?).

Ha ahány tükör, annyi arc, akkor ahány ember, annyi Réka?

Vajon, ha választanom kellene, akkor inkább az az ember lennék, aki az érzései alapján dönt, vagy inkább az, aki nem?

Én Szimba akarok lenni. (juteszembeazvoltamazazúgyisszólított)

engedd el? :)))

S a hullócsillagokat mikor adjuk el?

Szilaj.

Mintha mindenki el akarna lopni tőlem valamit.

Már csak azt sajnálom, hogy nem tudom az utca mindkét oldalát egyszerre nézni.

Hatvanegyezervalami.

Fura is volt, hogy ennyi ideig nem voltam beteg.

Nem felejthettem el... Ennyire nem szégyelltem magam a szemében, az az eset óta, amikor IX. vagy X-es voltam. Sajnálom, édes.

Kár, hogy nem látja mindenki, hogy mennyi minden van benned.

De legalább az új autóm király!

Ha még egyszer megijesztesz, én sírni fogok.

Vajon mit mondanék, ha látnálak? Vajon tudnék beszélni egyáltalán?

Nézd el nekem. Egy komolytalan 20 éves vagyok.

A 26-át vártam. Naivan azt hittem, ha elmúlik, akkor vége lesz... ennek az egésznek. Nekem a tél december
3-tól február 26-ig tart. "- hideg és szép és nincs oka"

Aközben szeretnék meghalni, miközben ő olvassa a verseit.

Összefüggés. Össze függ és. Össze függés. Összefügg és. Össz e függés.

Mondhatnám azt is, hogy: megtehetem, elvégre bölcsész vagyok.

"A szerelem, mint a környezetszennyezés. Lehet nem gondolni rá" - ki tud így fogalmazni? ("egyébként meztelenül, egyszer")

Ha kiírnám, biztos azt hinnéd rólad szól, s te is, s te is. S én is.

Egy sor káromkodás.

Mire várok végül is? Hogy még egyszer, századjára, vagy ezredjére mondd el, hogy úgy sem lesz köztünk többet soha semmi? Hát megéri ez nekem? Csak magam miatt nem engedem el, azt tudjad. És dőlt betűkkel: még (viszont tudom, hogy hamarosan)

Csak megint ki szeretnék menni az univerzumba. óóó bár maradhatnék ott örökre.

Nem tudsz a dolgaimról, nem értheted. Ha tudnál róluk, akkor sem értenéd.

Az utolsó szótagok vágódnak le más nevekről. Azontúl minden a régi.

Azért nem csinálok semmit a leveleiddel, mert nem döntöttem még el, hogy mi lenne a méltó módja a megsemmisítésüknek. Elégetni hétköznapias. Darabokra tépni nem elég fennkölt. Folyóba dobni - azt nem tehetem. Így olvasgatom még őket, magányos (minden) estéken.

Időutazás.

Három csaj leesett állal nézte a képeit, s én: nekem nem az esetem.

Ha hívnál, megbánnám. De tudom, hogy nem fogsz, szóval nem fogom.

Már csak arra lennék kíváncsi, hogy te mégis mi a fa**t gondolsz erről az egészről? Azt hiszed, hogy jól el vagyok, mi? Pedig csak... hát te mondtad... s én türelmes vagyok.

Fura, hogy nem fáj. Pedig úgy ért hozza. De nem.

Maslow... hogy az istók ba***a meg!

Annyira puha és selymes, hogy soha soha soha nem kellene levegyem magamról. Mert ez a rácsos kapu, s ez a takaró ugye kint tartja a rosszat? (semmisemnem)

Réka, te olyan nyomasztóan vagy szomorú.

Széles vigyor, és kettőspont

Tényleg, tiszta Fanni hagyományai. Ha valaki tudná, rég bezáratott volna, vagy csak simán szánalmasnak tartana.

Egyszer le is írtam... - ezt te nem is érted!

Olyan, mint én, csak fiúban, ezért...ezért olyan... (nem nem)

Azért be kell vallanom, élvezném, ha valaki megfejtené :)

Mintha te ki tudnád mondani, ami bennem egy rezdülés.

Nem is sejti, hogy mennyire ritka dal szól benne, tombol, mikor az álmaira gondol.

Csak azt... csak azt mondja meg valaki, hogy minden pont ennyire egyszerű, vagy minden pont ennyire bonyolult? Ezt sose tudtam eldönteni.

Szép vagy és hiú. óóó, ha te tudnád mennyire, már régen ott tartanánk, ahol nem.

Ez egy életforma. Jaaj, hogy hiányzik. Ami akkor megmentett, most hogyan fog? (habár nincsenek ellenségeim)

Keze a derekamon.

Milyen kedves tőle. Minden. Ahogy mosolyog, amilyen aranyos, amit mond, ahogy mondja. Csak tetszik.

Szinte azt mondtam, hogy simogasd a hátam.

De a tavasz megoldja, mert tornacipő, és póló, és vékony felső.

Bár jönne valaki, s azt mondaná: utállak, Réka!

jálajalajelenálanalanele

Szerintem, ha negyed annyit gondolnál rám egy nap alatt, mint én rád, azt hinnéd, hogy szerelmes vagy.

Bár utálnék valakit.

Legyen mindenki a barátom!

Sírni az utcán. Olyan, mint cigizni.

Most pedig kérdezd meg: Jobb-e, drágaság? :)

Nem egész.

Nem azt a legrosszabb elfogadni, hogy milyen dolgok történnek velem, hanem a hatásukat. Annyiszor néztem az égre, s kérdeztem, hogy: miért? De ez nem volt a nehéz fele, mert valahogy mindig megértettem, elfogadtam, rendbe hoztam, megoldottam. Az a rossz, ami utána jön. A félelem. 

Kicsi voltam, nyolcadikos, s annyira megbíztam egy idegenben, mint azelőtt senkiben. Elmondtam neki minden titkomat, mert azt mondta, hogy barátok vagyunk, és nem lesz semmi baj. Majd elárult. Kiteregetett mindent mindenkinek, keresztül taposott rajtam, szörnyen megalázott. Olyan kicsi voltam, alig fogtam fel, hogy mi is történt, csak azt éreztem, hogy fáj. Persze túl tettem magam rajta, de a félelem mindig itt van. Félek, hogy ismét jön valaki, s én hibát követek el, s megbízom benne, s ő majd átver. Ennél jobban talán nem is félek semmitől. Mégis... Még mindig hallgatok az ilyen első megérzésekre, hiszek az első benyomásoknak, s alapjáraton bízom az emberekben. Csak így tudom jobban megismerni őket. Aztán, ha még egyszer pofára esek, akkor mindent feladok.

Ami most történt velem, a táskás dolog... alig hiszem el. Nem vagyok képes magabiztosan végigmenni az utcán. Minden egyedül járó alakot két méterre kerülök ki. Az úgy na, megtörtént, valahogy megoldódik, másokkal szörnyebb dolgok történnek nap, mint nap. De ez a félelem... ez nem fog elmúlni egyik napról a másikra. (nem na, nem mennek nekem ezek a dolgok, s kész... nincs is sok értelme tovább kínozni).

Szóval jól voltam. Tényleg. Ennyire talán nem voltam jól az utóbbi időben. Az ennyire, azt jelenti, hogy már fontolgattam az elhatározást. Tehát gondolkodtam azon, hogy milyen lenne. Ami ugye nálam elég nagy lépés már. De ismét földbe döngölt ez az egész. Rég nem voltam ilyen rosszul... Amit vakációban írtam, hogy tudom, hogy át fog szakadni. Na azt most egyetlen vékony cérnaszál tartja, s még az is csodának számít. Mert miért pont most? Hiszen lehet hívott volna, nem? Meg vagyok győződve, hogy igen. Sőt, hívott is, csak.. nem csengett ki. Ebben akarok hinni. S tudom, nem leszek jobban, amíg ő nem vigasztal meg. Szóval a többieknek két hetet mondtam, aztán nem tudom... Talán még várok kicsit.

Csak nagyon félek.  

Másfél-két-három sorok

Már nem vagyok képes meghallgatni az eredeti dalt. Még jó, hogy rátaláltam erre az electro feldolgozásra. Csak így megy. Csak ennyire fájhat.

Randi volt. A legjobb randi mostanság. Pedig én tényleg nem annak terveztem, de vannak olyan kérdések, olyan helyzetekben, amelyekre nem csak szemenszedett hazugság, hanem bűn is lenne nemmel válaszolni.

Emberek. Ez a neve. S különben én is kurvárasajnálom. Jobb-e? Elég vicces.

Vagy ő, vagy én. Álljon elém, aki nem magát választaná. Így kellett döntenem. Felírom a sajnálom-listára. Még egyszer nem veszíthettem volna el. Végleges lett volna.

Ha tudnám, hogy hogyan nézek, nem néznék úgy. Nem akarom, hogy lássa. Már nem.

Nem miattad mosolygok, hanem mert nagyon sokat szoktam mosolyogni!!! S vidám embernek tűnök, mi? Helyes.

Egy hónapja nem sírtam. Rekord-szagot érzek. A legrosszabb az, hogy egyre vékonyabb, s lassan át fog szakadni. Akkor aztán menekülhetek.

Nem szeretem a telet. Vagy van valami, amit nem szeretek, s télen csak még jobban nem. Olyan, mint az esték, olyan mint a csillagos ég. Itt nincs köztesség. Vagy-vagy. A tél a végleteké.

Meglepően erős voltam. Az első napokban azt hittem, és tényleg az hittem, hogy nem fogom túl élni. De (egy hónap) lejárt, és én kitartottam. Különös, új érzés.

És sok szeretettel mutatom be mindenkinek a kedves új barátomat: Alkohol! Köszöntsétek szépen, mert ahogy az utóbbi hónap is mutatja, általa sikerült ez az időszakot átvészelnem, és vele szeretnék maradni.

Édesdrágaszívem. Hüm. Volt egy rövid időszak, amikor úgy becéztem, hogy Boldogság. Csak így, egyszerűen: Szia Boldogságom, hogy vagy?

Nem akartam hazajönni. Tudtam, hogy ez lesz. Csak nem készültem fel rá eléggé. Nagyon az élén táncolok, s most iszonyatosan mélyen van minden.

Elvett mindent, és elhagyott. Nekem meg egyedül kell újra felkutatnom és visszakapnom mindent. A mindent.

Félek. Ez most nem pillanatnyi, mint a boldogság, ez konstans. Csak megyek az utcán, és félek minden egyes pillanatban. Megijedek minden apróságtól. A szobatársaimnak is feltűnt (volna, ha kicsit figyeltek volna rám).

Legalább sorkizárás legyen, ha másban úgy sincs rendszer. (Azt veszel magadra, amit akarsz. Sosem szóltam bele, hogyan öltözködsz.)

:)

Amikor kisebb voltam, és olvastam az ilyen történeteket, meg néztem az olyan filmeket, amik arról szóltak, hogy úgy szeretni valakit, hogy inkább elengedni, hogy legyen boldog, mert veled úgy se lesz az - nem hittem a szememnek. Önzőségben nagyon nehéz legyőzni engem. Túl sok mindent akarok, egyből, s ha nem kapok meg, akkor ajjajj... 

Szóval azt hiszem ez lesz életem legnehezebb dolga. Ha velem nem lehet boldog, hát menjen... legyen az mással, s az engem is kicsit boldoggá tesz (közben meg akármennyire nyomorulttá is, de kicsit boldoggá). 

Csak éppen beleszakad a szívem a kultúrmosolyba, de annyi.

Költöz-és 2.0

Annyi kiköltözéses-beköltözéses, kipakolós-bepakolós írásom van már -(nem mind itt), nem is tudom mi újat tudnék mondani. Így is eleget, sőt, túl sokat panaszkodtam már erről a helyről.
Az ugrott be a napokban, hogy volt idő, amikor utáltam a Grigót. Illetve nem is beugrott, hanem olvastam, hogy azt írtam. "Mindenütt jó, de a legjobb otthon... - s mi van akkor, ha 1. ez nem az otthonom? 2. ha annak kellene /pillanat lennie, de mégsem hasonlít semmi ilyesmire? Még egy hét, és költözöm haza. Ennél jobban semmit nem várok. Addig jutottam, hogy utálok "haza"jönni, itt lenni, beszélni a többiekkel." Kikerekedett, csodálkozó szemekkel olvastam. Mintha nem is én írtam volna. Az az érzés... elmúlt, mintha sosem létezett volna. S ez fura. És ijesztő.

Persze vannak szép emlékeim, de olyan az összes, hogy egy vendéggel voltam itt. Vagy mentem el. Vagy hazajöttem, s lefeküdtem egy hatalmas buli után. Vagy felébredtem s nem volt senki a szobában. S hasonlók. Szóval vannak. :)

De most költözöm. A csomagjaim az előszobában, a polcom majdnem üres, minden meg van beszélve itt is, ott is, költöztetés is összejött, szóval most már csak várnom kell.

Jó lesz! Eddig minden jel arra utal. Jó kell legyen!