mostantóL

Az az érzés, amikor minden összejönni látszik. Valami sikerül, aztán még valami, aztán egy jó hír, kettő, három. És minden jól van.
Aztán ennek az ellentéte. Három nap szar, 6 kredit, 9, 14... Volt pénz, nincs pénz, pénz kell. Pénztelenség. Álom, nem álom? Tervek. Felhívni őt, hogy hívja fel őt. Senki nem veszi fel. Én felvenném.

Vagy nem. Többet nem. Elég volt a sok elcseszett időből. Befejetem vele. Vagyis, befejeztem magammal. A reménykedő, elesett, őszinte magammal. Vége. Még jó is, hogy ez megtörtént. Amikor minden összeomlani látszik, akkor kell a romok fölé emelkedni. Szóval most tényleg meghúzom azt a nagy vastag vonalat, s továbblépek. Meg kellett volna régebb tennem, csak eddig nem ment. De most elengedem. S nem fogom megbánni, tudom. Hiszen kétszer akkora erőfeszítésbe kerül szomorúnak lenni, nem? S ha választás kérdése, akkor én mostantól azt választom, hogy boldog leszek. Vagy így, vagy úgy. Megnyugodtam, mert pont került a dolgok végére. Ennél rosszabb már nem lehetne, úgy hogy tudom, hogy most a jó fog következni. Ez a nyár lesz a legnehezebb, de a legszebbre csinálom minden áron!

nem kérlek légy enyém örökké, mégis de.

*Egy barátnőm azt mondta, hogy van egy bőröndnyi ruhája, ami nem kell neki, és megkér szépen, hogy dobjam ki, mert ő nincs Kolozsváron. Azt mondta válogassam ki, ami tetszik, a többi mehet kukába. Kiválogattam ami tetszik, egy nagy szürke bőröndöt pedig levittünk az unokatestvéremmel a közeli kukákhoz, ráragasztottunk egy fehér lapot, amin az állt: Ruhák sok szeretettel! :) és otthagytuk. Mivel még volt szemét, kétszer fordultam, és amikor másodszor mentem le, ott volt egy biciklis hajléktalan, aki válogatta a ruhákat. Kb. 5 perc telt el a két esemény között. Mintha kicsit visszavásároltam volna a lelkiismeretemből. 

*Egyik napról a másikra lépnek ki az emberek az életemből. Még soha nem volt ennyire ijesztő belegondolni abba, hogy: lehet, hogy többet nem találkozunk. Ebben az évben nagyon sok emberrel barátkoztam össze rekordszintű rövid idő alatt. Rossz lenne elveszíteni őket.

*Másodikos lehettem, vagy elsős amikor elvitték az egész osztályt a rendelőbe, hogy kapjunk védőoltást. Szó szerint rettegtem. Először a fiúknak adták be az injekciót, utánuk következtünk mi. A sor legvégére álltam, oda sem néztem, amíg nem ketten voltak előttem. Amikor az előttem lévő gyerek készült, odajött hozzám az asszisztensnő, és megkérdezte, hogy jól vagyok-e, fehér vagy, mint a fal - mondta. Válaszoltam, hogy igen, csak nagyon félek. Azt mondta: csak egy szúnyogcsípést fogsz érezni, nem lesz baj, ülj le ide addig kicsit, nyugodj meg. Amikor az előttem lévő lánynak is beadták az oltást, amit kénytelen voltam végignézni, nem bírtam tovább, és kezdtem hányni, meg sírni. Az egész osztály, a doktornő, az asszisztensnő, mindenki engem nézett. Remegett a kezem, alig kaptam levegőt. Azt éreztem amit most, ha rád gondolok.

*Öt éve lesz ez az első nyaram egyedül. Nem emlékszem milyen érzés nem szeretni valakit. Nem emlékszem milyen érzés nem szeretni valakit, aki nem ő. Nem emlékszem milyen érzés nem szeretni Téged. Remélem te is büszke vagy rám, hogy ilyen erős vagyok. Én az vagyok magamra. Azt képzeltem, hogy fele ennyit sem bírnék ki. Kicsit idegesít is, hogy miért nem roppanok már össze. Ha majd mégis megtörténne, nem kívánom senkinek, hogy ott legyen.

*Kaptam egy doboz csokit, és azt mondta akitől kaptam, hogy amikor nagyon szomorú vagyok, akkor egyek meg egyet (plusz nézzem a közös képünket), és jobban leszek tőle. Hónapokig nem ettem a csokiból. Amikor szomorú voltam, csak fogtam a dobozt, sírtam, és azt mondtam, hogy jól fog ez még jönni, amikor ennél sokkal szomorúbb leszek. Azt hiszem öt darabot ha megettem belőle összesen két év alatt. A többit az öcsém, meg a vendégek, - akiket nem volt amivel megkínáljak - ették meg. Sokkal több mindent kibírok, mint azt valaha gondoltam volna. Mindig azt mondom, hogy: nem bírnám ki, ha ez történne, és megtörténik és kibírom. Idegesít. Tényleg idegesít nagyon. Ki tudja, hogy pár év múlva egy szánalmas, nyomorult senki leszek, de nem eszek a csokiból, mert azt fogom gondolni, hogy lehet még ennél rosszabb, és kell akkora? Félek, hogy ez a hosszú idő, ami alatt muszáj erős legyek, érzéketlenné fog tenni. Vagyis magamhoz képest érzéketlenné. Már érzem, hogy folyamatban van.

nem hiszem, hogy el tudnám viselni

Olvasgattam a régi írásaimat. Azzal az intencióval, hogy valamit meg kellene tudnom magamról. Meg is tudtam egy pár dolgot talán. Például, hogy régen sokkal pozitívabb voltam: 

"Réka, téged olvasni mosolyhalmozás." 

Sokan annak a kicsicukimindigmosolygós kislánynak ismertek. Akármilyen szomorú is voltam, csak találtam magamnak egy kis erőt valahol, és hittem benne, hogy úgy is jobbra fordulnak a dolgok. 

"... mert te mindig meg tudsz vigasztalni." 

2009. november 1-én írtam, hogy: és akkor új életet kezdek. lezárom a múltat, és tiszta lappal indulok Az érdekes ebben azt, hogy ezt meg is tettem. Nagy dolgokat vártam a szinitől, úgy éreztem, hogy az a legjobb dolog az életemben. Így is volt. Többnyire a szini mentett meg. És a bele fektetett hitem. 

Most irigylem ezt a lelkesedést, ezt az erőt, amivel ki tudtam állni a továbblépés mellett. Ha annak most csak a fele, negyede lenne meg, már elég volna mindenre.

"De ha a madarak fészket is vernek az eresz alatt, ott élnek, 

szaporodnak, azért már az ember is felel. Mert beleegyezett."

Emellett megtudtam azt is (- ami így nem igaz, mert elég régóta tudom), hogy - túl - nagy jelentőséget tulajdonítok az emberi kapcsolataimnak. Ha egyszer valakit megszeretek, akkor azt magamhoz akarom láncolni mindenáron. Túl sok értékes embert veszítettem el, és nem szeretném, ha ez előfordulna többször. Persze nem tudok mindenkit magam mellett tartani, aki fontos - sajnos, ezért kezdtem! megtanulni elengedni az embereket. 

"Hadd el na, elmúlik!"

(El-e?)

A fent említett dologból következik, hogy olyan dolgokat reagálok túl, amik másnak szinte természetesnek hatnak. Olyan dolgokra támaszkodom rá, amikre nem kéne. Túl sokat foglalkozom a fiúkkal, túlságosan függök tőlük - a normális határokon néha túlmenően. Gyakran hitetem el magammal mások hazugságát, hogy lelkem nyugodt legyen.

"Nem engedlek el. Soha..soha..soha..."

Olyan sok ember mondott rólam annyi szépet, s néha olyan hihetetlennek tűnik, hogy mondták. Mérhetetlenül hiú vagyok. És bizonytalan. 

"Nem ismerek embert, aki rád hasonlít. 

Nem tudom elmondani, hogy mi van benned, de magával ragadja az embert."

Néha sajnálom, hogy nem vagyok bizalmatlan. Régen azt mondogattam, hogy ez vagyok, de mára már rádöbbentem, hogy nem igaz. Hamar - túl hamar - megnyílok, és két kedves szempár képes olyan dolgokra rávenni, amikre nem lenne szabad. 

"Annyira tetszel! (...) Annyit ne gondolkodj!"

Nagyon nagy dilemmám volt régen, hogy inkább jó, vagy inkább rossz ember vagyok. Ma azt mondanám, hogy inkább rossz. Persze mindent el tudok szépen magyarázni, hogy miért, és megértetni a döntéseimet, de így visszanézve nagyon sokszor voltam önző, és tettem olyan dolgokat, amiket ha velem tettek volna, akkor soha nem tudnám megbocsájtani. Nekem mégis megbocsájtották.

"Én nem haragszom rád, Réka."

Pedig néha azt kívánom, bár ne tették volna. Bár adták volna tudatosan vissza a sok fájdalmat, amit én okoztam. Ritkán bántom akarattal az embereket, inkább véletlenül szoktam, de amikor elhatározásból csinálom, akkor azt nagyon tudom, hogy hogy kell. 

Mit kellene elolvassak, hogy megtudjak mindent magamról? Ha valaki tudja, soha ne árulja el!