Mostmár ijesztően beférkőzött a mindennapokba. Pedig áprilisban is ezt gondoltam, amikor már tényleg a csapból is ez folyt a víz helyett. De nem hallottam még ennyire elkeseredettnek anyukámat a telefonban. Mint most, amikor egy munkatársa nem élte túl. Egy nő, akivel minden nap ugyanott dolgoztak, ugyanott ebédeltek, ugyanott féltek - valahol mélyen, elhallgatottan - ettől az egésztől. Mégha nem is hitték el teljesen, és inkább valami felsőbb hatalom akaratának tartották, mert könnyebb volt, mint tudatosítani, hogy ilyen rossz dolgok is történhetnek. Mondogatták: max. csak mint egy nátha, legyűröd, és mész tovább. Viszont nekik lassan az sem lesz, ahová továbbmenni. Hiszen a munkahelyük nagy részét már nyáron felszámolták, és nekik is számítás alatt vannak a további napjaik a gyárnál. Ez is tovább nehezítve a súlytó bizonytalanságot, ami beférkőzött, helyet talált, és be is fészkelte magát a mindennapokba.
HSP. Highly Sensitive Person. Magyarul hiperérzékeny. Ezt a szót használta rám hat-hetedikesen egy osztálytársam. Már nem emlékszem, mi kapcsán volt a beszélgetés (valószínű valamilyen "túlreagálásom" lehetett), de a helyre emlékszem. A központban, a kultúr előtti lépcsőn ült, én vele szemben álltam. Sokáig nem is jutott ezután eszembe a szó, és már nem emlékszem még mikor találkoztam vele, de nem ragadt meg. Azt hiszem, angolul kellett halljam, és olvassak róla egy keveset, plusz kitöltsek egy tesztet, hogy "rájöjjek". Azért használom az idézőjeleket, mert ez nem volt épp akkora felismerés, már egy jó ideje leesett, hogy ilyen érzékeny vagyok, sőt, megtanultam megszeretni ezt, és jobb napokon sikerül is; csak a terminus nem volt meg ilyen tisztán. És hogy ilyen sok emberhez hasonlítok még ebben. Az előző bejegyzés végén is az egyik ilyen jellemzőnkről írtam. Pedig nem is tudtam.
Szóval ezek a mindennapok. Hogy idén még rendezetlenebbek. Home office március óta, és az a minimális rutin is eltűnt a hétköznapjaimból. És úgy állok itt október végén, mintha tegnap lett volna március. Még mindig nem a víz folyik a csapból, és nekem is meg vannak számolva a további munkanapjaim. Szó szerint. Mondjuk én nem számoltam meg, csak hónapokban tudom. Öt. Szóval, kettős lábbal rúgdos ki az élet a határtalanná nőtt komfortzónámból. Engem, akinek attól gyomoridege lesz, ha elképzel egy beszélgetést egy régi barátjával, akivel másfél éve beszélt utoljára. De mindennap gondol rá. Nekem a barátságok elmúlása is olyan, mint egy szakítás. És ez sem most esett le. Már az első hét hónap után elmondtam egy barátnőmnek, hogy "nem normális", hogy hetente többször fájdalmas beszélgetéseket folytatok le vele a fejemben, amik már megtörténtek, vagy megtörténhetnének, és minden nap gondolok rá. De "az én világomban" ez normális. Hiszen a volt kapcsolatomon sem másfél év volt túltenni magam, mint mondták, hogy fele annyi idő kell, mint amennyit a kapcsolat tartott. Szóval igen. Nehezen engedem el a dolgokat, és még szorongok is. Pedig arról azt hittem, nem. Vagy nem is? Most vitázok magamban. De nem tudom. Jobb lesz, ha nem tudom, és majd kiderül. Mert így is, úgy is, olyan dolgokat kell megtegyek, amikben nem fogom magam kényelmesen érezni, de mégis muszáj lesz.
Kétezer-húsz. Érdekes egy év mindenképp. Szilveszterkor biztos, hogy nem számítottam ilyenre. Érdekes... érdekes. Ér-de-kes.
