Kiír(ta)nám

Kiírnám magamból. Ki írnék én mindent, ha lenne elég tinta, ha lenne elég papír, ha lenne elég szó.
Kiírnám a volt szerelmet, ami éppen múlik. Csendesen, fájdalmasan múlik, s nem hagy írni. Nem hagy semmit, tulajdonképpen. Néha csak állok, és nem kapok levegőt, és üvölt, ordít, és szenved bennem a fájdalom. Nem hagyja leírni magát, önfejűbb annál. Azt hiszi meg tudja oldani úgy, hogy csak múlik. S én mit tehetnék? Hagyom hát. 

Kiírnám azt a tömérdek történetet, ami az életemet alkotja. Mert mi mások lennének, ha nem csak történetek? Hiszen annyi minden történt, s annyi mindenre emlékszem. Miért emlékszem arra, hogy hetedikes koromban a kultúrotthon takarításakor, amikor az osztály többi része várva a felszerelésre beszélgetett, én csak álltam egy kalorifer mellett egyedül, s számoltam a fehér vasdarabokat a rácson, ami lefedte? Miért emlékszem arra, hogy ottfelejtettem nála azt a sárga ceruzát, ő pedig azt mondta, hogy nincs ott? Miért emlékszem arra, ahogy ropog a mocsok a fogaim között, mert kivittem az udvarra 7-8 évesen egy szelet szalámis kenyeret, s leejtettem, de úgy is megettem? Ezekre miért? Arra meg miért nem, hogy mikor hallottam először énekelni? Arra miért nem, hogy mit akartam mondani búcsúzóul? Arra miért nem, hogy hogyan tisztítottam meg önerőből a lelkiismeretem mielőtt vele szakítottam? Ha kiírnám azt a tömérdek történetet, amire legalább emlékszem, vajon összeállna az életem? (s mit csinálnék a sok velé-vel, nálá-nál, ő-vel? hogy írnám le? csak kezdőbetűket használnék, vagy álneveket? már itt megjelenik három, hogy nem zavarodnék bele?) (most meg hagyom az irodalomelméleti szubjektív-emlék-gondolat-befolyásolás-változás okfejtést) 

Kiírnám a hazugságaimat magamból. Annyi van, hogy kezdek elveszni köztük. Viszont ez nehéz lenne. Lehet azt is le kellene írnom, ami igaz. Ami egyszer igaz volt.

Kiírnám magamból a sok szenvedő emberi arcot. A sajátomat is köztük.

Akkor könnyebb lenne. Könnyebb lenne, ugy-e? Könnyebb lenne?

Kiírnám magamból, ha könnyebb lenne, s ha lenne elég...

56-os szoba

Alapvetően szociábilis egyénnek tartom magam. Szeretem a társaságot, sok barátom van, inkább jól érzem magam emberek között, mint inkább nem (-kérdőívek hatása) (shádepersze nekem is meg vannak a hagyjatok békén időszakaim), de a bentlakás... na az sok! 

"Az a legrosszabb benne, hogy kint van a dombon!" 

Te normális vagy? Nem, nem az a legrosszabb. Hanem az, hogy a nap egyetlen percében sem tudsz egyedül lenni, önmagadra koncentrálni, nincs semmi magánéleted, privát szférád. A körülmények rosszak, a konyha, a zuhanyzók... hidegrázás oda bemenni... Nincs egy annyi tered, hogy kitárt karokkal tudj forogni körbe a szobában, ha rajtad kívül még bent van valaki. Plusz kint van a dombon. 

Lényegében nagyon nem szeretem. S mondták, hogy az első 1-2 hónap ilyen lesz, s majd közelebb kerültök a szobatársakkal, s összebarátkoztok, meg ilyesmik. Nem történt meg, pedig már december... Nagy gyanúm van rá, hogy nem is fog. Szóval én sajnálom, hogy nem érzem magam jól köztük, velük, de ezen nem fogok én tudni változtatni, és sajnálom, hogy én vagyok az a szobatárs, aki szinte soha nincs itt, mert utál itt lenni, ha meg itt van, akkor sír. Sokat sír... Sajnálom, ha ezzel lehangolom őket... De tulajdonképpen nem érdekel. Nem érdekel mit szólnak, ha éjjel 4-kor jövök haza, nem érdekel mit szólnak, ha inkább alszom Rékánál napokon keresztül, nem érdekel hogyan néznek, amikor feljön a barátom. Tényleg nem... 

Eljutottam arra a pontra, ahol már rettegek, ha tudom, hogy vissza kell jönni a bentlakásba, szinte sírok, amikor meglátom az épületet.

Anyuka: Na mit csinálsz, mész hazafele?

Én: Megyek vissza a bentlakásba.

Tavaly hazajártam. Ha nem is neveztem az otthonomnak, de legalább picit nyugodt szívvel ki tudtam mondani, hogy megyek haza... Idén erre nem vagyok képes, nem tudok belegondolni abba, hogyan is illethetném ezt a helyet azzal a szép szóval. 

Csak egyedül szeretnék lenni kicsit. Egyesegyedül. S kitárni a karom, s forogni körbe. De nem lehet, mert a szobatársaim alszanak. 

Pedig alapvetően szociábilis... na jó! hagyjuk!