"fénytelen viharos csend van benn"

nem kellene annyi mindent ide leírjak.
nem kellene annyit írjak.
úgy is az lesz belőle, hogy eltelik pár hét, egy hónap, elveszti fontosságát, és kitörlöm.

ez lesz mindenből.
szavak, amik egyszer nem fognak számítani. pedig emlékszel, mekkora súlya volt az első úgy-nak, az első nem tudom-nak, az első végeztünk-nek? s most mit jelentenek ezek? azt a furcsa érzést, hogy egyszer annyira boldoggá, vagy annyira szomorúvá tettek, hogy beleremegtem. most meg annak a remegésnek az a torokszorító lenyomata maradt, s persze az sem mindig. egyébként meg csak szavak.
szóval abba kéne hagyni lassan. visszatekintve alig van értelme.
de mégis, óó mégis. nem tudok mást tenni, mint visszaemlékezni, és azon gondolkodni, hogy mi volt, és elolvasni, hogy mit írtam le belőle, és leírni, hogy most milyen érzés ez.
ebből is az lesz előbb utóbb, hogy bejegyzés törlése. vagy a lap kiszakítása a füzetből, vagy szavak áthúzása, vagy dolgok elégetése, vagy simán backspace - mint azt az előző sort, amit soha senki nem fog tudni már elolvasni (én sem).
valaki jöhetne, s igazságot tehetne ebben az önmagammal való vitatkozásban végre. pedig nem akarok nem írni, de már írni se akarok. minek? úgy se lesz belőle egy idő után semmi.

fölösleges ez is

bármit mondok, olyan, mintha attól úgy lenne. pedig nagy valószínűséggel csak azokat az ócska szavakat rakom egymás után, amit mások már sokszor megtettek, éppen más helyzetekben, pont más válaszokat várva. csak visszagondolva tisztulnak le a dolgok. visszagondolva semmi nem úgy kellett volna történjen, ahogy történt. persze már mindegy, s nem is gondolkodom ezen többet. fölösleges. csak visszagondolok most még egyszer, utoljára. 

szóval nem kellett volna dühös legyek. megbántott voltam, és valaki figyelt rám. ha nem lett volna az a két hónap szünet (nevezzük így, mert.), akkor most minden egész biztosan másképp lenne. fura érzés, hogy az a kilencedikes, meg tizenegyedikes érzés van megint bennem, miszerint: hogy lehettem ilyen hülye? nem tanulok a hibáimból, nem na... pedig nem kellett volna azokat kimondjam; már akkor tudtam, hogy mekkora hazugság lesz valamikor. szóval ha visszacsinálhatnám, nem lennék akkor ott. tulajdonképpen, csak azt akartam, hogy olyan egyenes és őszinte és megbízható embernek tartson, mint amilyen voltam (?) az első találkozáskor. ismét győzött a büszkeségem és a hiúságom. [pedig utánam szaladt bassza meg!] szóval még nem, de majd a következő pár év távlatából eldől, hogy életem egyik legnagyobb hibája volt-e az a másik találkozás; eddig nagyon olyan érzés.

szóval nem tudom még mindig megbántani úgy az embereket, ahogy kellene. mert olyan egyszerű lenne csak állni és mondani és mondani és mondani mindent, amit most már másképp látok, és amit én látok, de ő nem, és tapsolni a drámázások után. egyszerű lenne végül is. de nem vagyok rá képes. (miért vajon?)

szóval a lényeg, hogy kimondom, és úgy lesz! (ez persze nem igaz, hiszen minden jel arra utal, hogy még a szerelmet is el tudom hazudni - magamnak is - ). sokszor mondom ki, mindig csak azt fogom mondani, annyiszor kimondom, ahányszor csak kell, amennyi ideig csak kell, hogy igaz legyen.

tényleg. kimondom. hamarosan. mihelyt meg lesz a szó.