Rész(let)ek.

Egy csaj mesélt egy bizonyos drogról, Mexikóban elég elterjedt, ha eleget szívsz, elég sokszor, akkor egy idő után elveszted az emlékeid. Elfelejted ki vagy, mit csináltál, merre jártál. Olyan kellene nekem is. Vajon akkor milyen lennék? Vajon, ha újrakezdhetném ilyen módon, mi lenne velem, belőlem? Mit szeretnék, kit szeretnék?

Gyere! Lassan, gyorsan, szenvedéllyel, nyugodtan... Ahogy akarod. Csak mosolyogni fogok aranyosan, játszom kicsit, szerepelek, ha úgy tetszik. Mondhatsz bármit: hogy nem fogom megbánni, hogy jó lesz, hogy rövid az élet, hogy csak a most számít. Mondhatod. Gyere, leszek én az első nem!-ed. Vagy éppen a sokadik.

Tényleg nem értem, hogy nem telik az idő, vártam eleget... Mégsem múlik el a múlt. Az időben értékelődnek át a dolgok, nem? Eddig úgy volt. Ez meg mégsem. Vagy még nem? Azt tudom, hogy most itt van, ugyanúgy, változatlanul. Már nem virágzik, de nem is hervad. Csak van. A réges-régi út itt van mellettem, fölöttem, körülöttem, lában alatt.  Van.

"Az életem egy
éjjeliszekrényen felejtett virágos bögrébe száradt utolsó korty kávé."
Az életem egy
szemetes mellé eldobott, kioltatlan cigicsikk.
Az életem egy
fel nem tett kérdés.
Az életem egy
annyira agyonjárt út, amelyen már egyetlen lábnyom sem látszik.
Az életem egy
szakadékba zuhant néma kisgyerek.

2013 péntekre esett

Egy ideig hülyéskedtem azzal, hogy kapcsolatfüggő vagyok (párkapcsolatokra értem). Ha nem ölelt át az a két kar, kerestem, s találtam hamar másik kettőt (mondjuk, ha nem kerestem is). Aztán akkor kezdtem komolyabban gondolkodni rajta, amikor megragadtam egy csöppet sem jól-menő kapcsolatban, és nem tudtam véget vetni neki. 

Most meg itt állok, 12 napja egyedül, és napok óta az jár a fejemben, hogy mégis csak kellene mellém valaki. Egy ismerősöm kiírta, hogy egy hete nem cigizik, erre én is kezdtem gyorsan számolgatni, hogy mióta nem járok senkivel: "áá, ez az! már egy hetet kibírtam!" 

Gyakran előfordult, hogy mihelyt véget ért a kapcsolatom, máris találkoztam valakivel. Arra kezdtem gyanakodni, hogy az univerzum úgy látja, hogy egyedül nem vagyok képes a "fennmaradásra", ezért mindig küld mellém valakit. Hát akkor most megmutatom neki!

Egyedül kell lennem. Tudom. Az lesz most a legjobb. 

Csak közben ilyeneken gondolkodom, hogy: "lehet, jobb lenne, ha kibékülnénk...", "tudom, hogy következő félévben mész el, de addig még van egy hónap, s...", "tudod, a múltkor beszéltük, hogy milyen lenne, s mit gondolsz, ha..." Csak ki kellene mondanom, s lehetne valakim. 

De azt mondtam, fél év (legalább). Úgyhogy igyekszem ahhoz tartani magam.

______________________________________________________________

Nem lenne baj, csak ez az érzés ne lenne, amikor eszembe jut... Ez a dolog, ami a mellkasomból indul, felfurakodik egészen a torkomig, és feszít... szétfeszít.

______________________________________________________________

Itt vagyok a Grigorescuban. Ülök a régi lakás konyhájában, cigizve, blogolva. Ebben az évben először érzem otthon magam Kolozsváron. S olyan jó! Annyi szép emlékem van, ami ide köt.
Várom a költözést, csak kicsit félek tőle. Félek, hogy túl nagy reményeket fűzök hozzá. Félek, hogy ez volt az egyetlen, az igazán jó hely, amihez foghatót nem fogok találni.

Hát ez nem jött össze.

Egész életemben egy olyan embernek tartottam magam, aki barátkozó típus, könnyen és gyorsan beilleszkedik egy új társaságba, pillanatok alatt feltalálja magát idegen környezetben idegenek között. Ebből következik, hogy a bentlakásban megtörtént, vagy éppen a meg-nem-történt dolgok, az egyik legnagyobb kudacrom eddig. Három és fél hónapja lakom együtt négy emberrel, akik ugyanolyan idegenek, mint az első napokban. Nem így képzeltem, azt mondták nem így lesz. Azt mondták, hogy nagyon hamar kialakulnak a dolgok, és jóban leszek velük, sokat fogunk majd együtt kacagni, kijárni, ha nem is a legjobb barátaim, de legalább közeliebbek lesznek, mint azok, akik mellett az utcán elsétálok. Vajon hazudtak? Vagy én nem csináltam valamit jól? De… De hát én annyit próbáltam. Beszélgetéseket kezdeményeztem, feldobtam az ötletet, hogy csinálhatnánk együtt dolgokat, igyekeztem nem zavarni senkit, jófej és megértő lenni. Tudom, hogy vannak emberek, akiknek alapból szimpatikus vagyok (eddig azt hittem ők vannak többen), meg hogy vannak olyanok, akiknek egyáltalán nem. De tényleg kifogtam az egész kolozsvári diákságból azt a négy embert, aki kicsit se kedvel? Velem van a baj, hogy ha már egy szobában vagyunk, és nagyon sok időd töltünk együtt, akkor elvárom, vagyis szeretném, hogy valami komolyabb legyen annál, minthogy csak egy helyen vagyunk? Sajnálom, ha igen. Sajnálom, hogy túlértékelem, és mindennél jobban hajszolom az emberi kapcsolatokat. Sajnálom, hogy úgy költözök el innen, hogy: na, hát ez nem jött össze…

Bár egyetlen jó tapasztalattal tudnék kisétálni ezen az ajtón. Jó lenne úgy menni el innen, hogy tanultam valamit. De nem. Ehelyett csalódottsággal - és egy picit kevesebb reménnyel, mint amivel kinyitottam, - fogom becsukni magam mögött az 56-os szoba ajtaját.