Eszembe jut I.

*A régi nóták dallamáról mindig eszembe jutnak a gyerekkori hétvégék a nagyszüleimnél. Öcsémmel mentünk el mamáékhoz vasárnap délutánonként, ebédeltünk valami finomat, nagyon sokszor szalmakrumplit, ami azért volt olyan különleges és finom, mert nagymama zsírban sütötte, nem olajban, és mert nagymama sütötte. Általában szólt a rádió, a marosvásárhelyi, abban meg a kívánságműsor, amelyben régi nótákat küldtek egymásnak az emberek. Még mindig a fülemben a cseng a "drága unokáink, itt vannak velünk " sor dallama. Ha bárhol meghallok egy ilyen nótát, látom magam előtt a kártyázó, vidám gyerek-Rékát a testvérével és nagyszüleivel.

*Ha úton vagyok, és az út szélét jelző, vagy a sávelválasztó vonalra rámegy az autó, amelyre olyan kicsi golyószerű cuccocskák vannak beépítve, mindig eszembe jut az a novemberi út, azzal a szép szemű fiúval Kolozsvártól Segesvárig. Ketten voltunk az autóban, jó zene, beszélgetés, meg a "zörögüüünk!" Mindig ráhajtott a fehér vonalra, s zörögtünk, s olyan jó volt!
*Ugyanaz a fiú jut eszembe, ha éjszaka utazom, és az út közepén lévő folytonos vagy szaggatott vonalon felejtem a szemem. Emlékszem, ahogy besötétedett, és magyarázta, hogyan kell éjszaka vezetni, mert addig senki nem mondta el azt nekem.

*Ha sokat beszélek folyamatosan, s ezt valaki megemlíti, egy régi régi szilveszter éjszaka jut eszembe. Az első szilveszter, amit nem otthon töltöttem, hetedikes lehettem. A faluban voltam egy ismerősnél, és haza kellett menjek 1-re. Egy kedves fiú kísért haza, és az én akkori elmondásomban: "olyan jó volt, egész végig beszélgettünk, kacagtunk, s olyan jó volt 8->". Az ő verziójában: "ez a Kicsi Réka annyit tud fecsegni". Azóta mindig is igyekeztem nem "fecsegni" össze vissza. [De mi van, ha a számomra hasonló emlékek másoknak arról szólnak, hogy én csak hülyeségekről beszéltem végig?]

Költöz-és

Kísértenek az utolsók. Hiszen nagy valószínűséggel most fekszem utoljára blogíró pózban ebben az ágyban, öt perce húztam ki utoljára a harmadik fiókot, és utoljára bámultam ki a szoba ablakán, a játszótéren kacagó gyerekeken elmosolyodva.

Habár már több, mint egy hete hazavittem a cuccaim, csak most érzem igazán a költözés súlyát. Hiszen abban biztos lehettem, hogy feljövök pótszesszióra, és itt leszek. Viszont most nem tudom mikor fogok ide visszajönni. Visszajövök-e még egyáltalán. S ez rémiszt meg.

Emiatt akarom berakni a táskába a függöny és a cipőim közé ezeket az utolsó pillanatokat is. Ugyan nem vált otthonommá ez a kis szoba, de mégis fog hiányozni. Igazából mindig csak elvágyódott innen a kicsi szívem, ám most még maradni szeretne egy keveset. Leülni a sarokba, és elrendezni szépen, sorjában az emlékeket. Például a második estét Kolozsváron. Amikor először tévedtem el, először kísért haza egy szép szemű fiú ebben a városban, s a szívem először érzett valamit... valamit, aminek még most sem tudok nevet adni, de jó volt. Szeretné megölelni az emléket, hozzábújni szorosan, és magába szívni az illatát. Utána visszatenni a helyére, és elmosolyodva nézni körbe a többi történet között. Egy picit fel kellene forgatnia a dolgokat, hogy előkotorja a mélyre eltemetett első szessziós időszakot. A legrosszabb három hét, amikor minden este sírva aludtunk el, én is, s a szívem is. Gyorsan vissza is pakolná azt a feketeséget, mielőtt elpityerednék megint. Milyen Kedves Tőle! Még kicsit kotorászna a borozós esték, kártyázós hajnalok, és egy fiúval eltöltött éjszakák foszlányai között, amikor rá kellene szólnom, hogy azonnal hagyja abba, mert sírás lesz a vége! Abbahagyná. Én meg állnék a szoba sarkában, könnyes szemekkel, és az emlékeim hevernének szanaszét a padlón. Így inkább fogom ezt az utolsót, és beteszem a táskámba a cipőim és a függöny közé. Ezt az utolsó emlékezést, itt.

Hiányozni fog ez a kis szoba. Úgyhogy most csendesen körülnézek, megpróbálom minden egyes szögletét elraktározni, minden szép dolgot, ami itt történt, majd egy mély sóhajjal kilépek az ajtón, és nem tudom jövök-e még vissza. S ez megrémiszt.

Történt.

Mindenkinek megvan a története.

Én olyan sok ember történetére vagyok kíváncsi. Annyira szeretném megkérdezni tőle, hogy miért jött orvosi után bölcsészkarra; meg tőle azt, hogy szerinte valaha túl teszi-e magát azon, ami a szüleivel történt. Tőle azt, hogy mit gondol, amikor rám néz; attól a lánytól a buszon azt, hogy milyen könyvet olvas; attól az ismerős fiútól, hogy hol találkoztunk. Attól a bácsitól, hogy mi történt vele életében, hogy 67 évesen képeslapot árul kocsmáról kocsmára. Az ölelkező nénikétől és bácsikától az üzletben, hogy hogyan ismerkedtek meg. Annyira szeretném megkérdezni tőled, hogy neked mi a történeted. S annyira szeretném, ha lenne időm mindet végighallgatni, elmosolyodni egy-egy életmorzsán, vagy megsiratni pár emléket az emlékezővel együtt. Olyan jó lenne megismerni őt, őket. Téged.