Az a probléma, hogy az emberek úgy szeretnek, ahogy ők akarnak szeretve lenni. Nagyon nehéz megtanulni azt, hogy mi mit jelent a másiknak. Vegyük például a szeretet nyelveit; hiába halmozod el ajándékokkal, mert te úgy érzed, azzal mutatod ki, hogy milyen fontos, ha ő közben arra vágyik, hogy megöleld, s hozzábújj. :)
Nagyon kell figyelni, és tényleg meg kell tanulni a másikról, hogy ő milyen módon érzi szeretve magát. Az a legvagányabb és a legszebb, ha egy nyelvet beszéltek, akkor majdnem minden megy magától. Akkor is, ha tulajdonképpen sose tudod elmondani, hogy mennyire szereted a másikat. És az úgy normális. Úgy a legjobb, ha annyira szereted, hogy el sem tudod mondani. Meg igazából mondogathatod napestig, ha ő nem arra vágyik, hogy ezt hallja, hanem arra, hogy szakíts időt rá,

Hogy tudhatnak ilyenek dolgokat az emberek magunkról?

Stacey: Igazad volt. Nem vagyok túl rajtad. Mindig is te voltál a nagy Ő és az is maradsz. De nem lehetek veled. (vajon fogja ezt nekem mondani valaki?)

House: Szóval én voltam; te másik pasival leszel, aki eleve nem lehet a nagy Ő.

Stacey: Csodálom, hogy mindig azt hiszed igazad van, és ebben az a frusztráló, hogy legtöbbször igazad van. Éleselméjű vagy, vicces, kiszámíthatatlan és szexi. De Veled magányos voltam, Márkkal van hely számomra is.

House: Értem. 

House

Az a probléma, hogy azt hiszem, igaza volt a Jóbarátoknak, bármennyire utáltam is akkor és utána hosszú időn keresztül, amikor mondták benne, hogy: "én ilyen vagyok." Mert tényleg ilyen, meg ilyen, meg ilyen az ember. És nem nagyon változik. Ezt megmondta az unokatesóm is, amikor én négy-ötödikes voltam, ő meg kilenc-tizedikes, és megmondta persze House is. És tényleg kezdek látni valamit benne. Vannak azok az alaptulajdonságok, amiken úgy sem tudsz változtatni, s most nem szokásokról, vagy viselkedésmintákról beszélek, hanem ilyen emberi tulajdonságokról, mint a naivitás, önzőség, nyugodtság, stb. Szerintem ezeken az ember nem tud változtatni. Mégha valaki kedvéért, vagy a sajátjáért próbálja is mérsékelni, vagy épp az ellenkezőképpen cselekedni, mint amit amúgy tenne, úgy is benne van valahol az. Mégha a hiányában is; az érzésben, hogy tehétne másképp is. Ez olyan, mint a:

Minden veszteség

fájdalomba csomagolt

megkönnyebbülés.

Fodor Ákos

Na jó. Lehet nem olyan. De erre asszociáltam hirtelen. :) Másodszor elolvasva se olyan. :D :))

Hiszen szerintem én már sosem leszek empatikus. Bármennyire is próbálkozom, valahogy sosem jön magától. Aztán persze, miután jól összevesztünk, meg kibékültünk mindent, megpróbálom a másik szemszögéből nézni, és általában leesik, hogy: hüm. akkor ezért. (megvan! !insidejokealert). Szóval nem változunk. Hiszen már huszonhárom vagyok (még majdnem egy hónapig akkor is huszonhárom!). Csak kiformált valamelyinné ez a huszonhárom év, ez a ez a 287 hónap. Az a sok beszélgetés, ami megmozgatott bennem valamikor valamiért valamit. Az a sok szívdobogás, az a sok észrevétlen lélegzetvétel, - köztük ez is - ,  Az a sok fél-véletlen csók, a sok ésszerűtlen döntés a buszon, a

Amikor egyszer olyan véglegesen elhagytál, akkor is megvártad, amíg én hagylak el. Csak álltál a járdán, és nézted, én megállítom-e a buszt, hogy leszálljak, és visszamenjek hozzád. Visszagondolva látom, hogy folyamatosan ilyen érzelmi teszteknek tettél ki, amiken én elbuktam, így hibáztathattál és elveszthetted bennem a bizalmad. Jogosan. Mondjuk azt. De akkor is!

what if i left and it made no sense and you tell your friends and they hold your hands baby nevermind nevermind

több dolog jár mostanában a fejemben.
tavaly ilyenkor adtam magamnak egy évet, amikor csak dolgozom, s pihenem azt a sok fáradalmat az egyetemen, s gondolkodom, hogz hogyan tovább. mit akarok kezdeni az életemmel, mit akarok csinálni ezután. (mert a munkát, amit akkor csináltam, nem akartam már sokáig. holnap se lesz sok kedvem hozzá.) és akkor megismertem egy fiút. pont tavaly ilyenkor, amikor beszéltük, hogy Tusványoson találkozunk. most is pont ezeket beszéljük. :)
és az egyik lényeg, hogy nem döntöttem el, hogy mi legyen ezután. és nem sok fogalmam van még mindig, hogy mit szeretnék csinálni. mit tudnék csinálni. voltak ilyen ötletek, hogy Budapest. de az már túl messze van. van egy ilyen nemistudommineknevezzem, hogy előrelépés itt, amire már egyszer volt lehetőség, csak mást választottak, s akkor most várni a következőt. de ez olyan bizonytalan. vagy hazaköltözni, és otthon keresni valami munkát, csak nem tudom, hogy mennyire lenne most jó ötlet megint a szüleimmel lakni. külön lakást meg szintén nem tudom hogyan,szóval. szóval itt állok ismét minden fontos döntés előtt, és nem tudom mi legyen. és halogatom. halogatom szüntelen. még meddig?
(egy nagy zárójel. az államvizsga dolgozathoz a témámat olyan random választottam. egyszer, azt hiszem 11-ben, a könyvtárból elosztogattak egy csomó ilyen kommunista témája könyvet. onnan van pl. az orosz-magyar zsebszótár :)) és ott kaptam Kolozsvári Grandpierre Emil egyik novelláskötetét, benne egy kisregénnyel. azonnal megtetszett. aztán a címleadás előtt egy héttel írtam a tanáromnak, hogy ezeket gondolkodtam. visszaírta, hogy nem foglalkozik velük. aztán eszembejutott Grandpierre, és jött a válasz:
Kedves Réka,
Kolozsvári Grandpierre Emilnek is az 1945-ig megjelent művei kapcsán vállalkoznék irányításra -- van néhány ilyen (...)
és úgy akadtam a Tegnapra. nem lehet véletlen. :) abban van benne, mint egy társadalmi jellemző, a halogatás művészete. s még annyi minden az önismeretről, az emberekről, a szeretetről, a szerelemről, annyi minden, amiben megtaláltam magam.)
vannak azok a lépcsők, hogy milyen sorrendben kell haladni az életen: tanulmányok -> karrier -> szerelem -> házasság. most jönne a második lépés. és merre?
nem írok. pedig hogy szerettem írni. eszembe jutott, hogy első éven ki volt ragasztva egy idézet a szobám falára, aztán másodéven színes lapok, és rajtuk dalszöveget, szavak, emlékek, idézetek. a külön szobámban csak színes papírok voltak. nem írtam rájuk semmit. most nem semmi. pont így az írással is. tényleg kemény dolog. rengetek erőd meg akaratod kell legyen hozzá. mert mondhatnám most én is azt, hogy nincs időm. de hát semmire sincs. mert mást csinálok. nem fejezek be semmit mostanában már. a sorozataimat se, könyvekről ne is beszélve. nem beszélek a régi barátaimmal, nem járok ki. nem tervezek kirándulásokat, a szülinapomat. nem táncolok, nem tornázom, nem bulizok, nem tanulok, nem filmezek, nem írok. csak dolgozom és pihenek, és dolgozom megint és pihenek, és kitakarítok, bevásárolok, számlát fizetek, dolgozok, pihenek. kivéve, ha vele vagyok. de az nem hétköznap (vagy hétvége). és alig vagyok egyedül. és megfigyeltem, hogy amikor igen, akkor szinte mindig nagyon szarul vagyok. amikor egyedül jövök hazafele, nagyon sokszor elsírom magam, vagy amikor egyedül vagyok itthon, akkor olyan dolgokat csinálok, és olyan dolgokon gondolkodom, amik elszomorítanak. miért?
mindenképp valami nagy változásokra lenne szükség. vagy környezetbeli, vagy társaságbeli, vagy lehet kicsit jobban át kellene gondoljam ezt a kapcsolatvalamit, mert mi van, ha úgy sem lesz belőle semmi? :) nem a legszebb dolog ezt így abbahagyni, véget vetni egy ekkora szerelemnek és elsátálni? (nem hallgattam ma mást: https://www.youtube.com/watch?v=AMU0-BHzroo).
most tettem le a telefont, beszéltem a szüleimmel egy félórácskát. tatám nagyon beteg. öt éve ágyban fekszik, talán tizenegy éves koromban elütötte egy autó, és nagyon megsérült. most meg beteg, annyira fáj a lába, mint még életében soha, és a háziorvos azt mondta, azonnal kórházba kell szállítani, de ő nem akarja. aláírta a papírt, hogy saját felelősségre otthon marad. aztán mára annyira elviselhetetlen lett a fájdalom, hogy azt mondta hétfőn kórházba szállítattja magát, és több mint valószínű morfiumot fog kapni, igazgatósági engedéllyel. azt mondta, nem gondolta volna, hogy át kell még élnie ekkora fájdalmakat életében. ha amputálni fogják a lábát, akkor sem biztos, hogy elmúlik a fájdalom. nyolcvanhat éves lesz augusztus tizenhatodikán, amikor én huszonnégy.
szoktunk hülyéskedni anyummal, hogy szerezzek neki itt munkát, és felköltözik Kolozsvárra. apum mondta, hogy na, költözzön anyád is, s akkor én maradok itthon egyedül, s kérdeztem, te nem akarsz feljönni? azt mondta, én már itt élek, ha ide születtem, ti éljetek ott, ha el tudtatok menni. erre meg anyum a háttérből: de haza fognak jönni. - kicsordul a könny a szememből. tényleg nagyon hiányzik a családom. de hiányzik-e annyira, hogy hazaköltözzek?
szóval több dolog jár mostanában a fejemben.