* Tizennégyszer próbáltam meg leírni. Na jó, nem. Abból három olyan, ami publikus volt egy ideig, majd megváltoztak a dolgok, vagy nem akartam, hogy lássa. De tizenegyszer valóban megpróbáltam, és nem tudott lenni belőle semmi. Pedig ilyenek vannak, hogy csak azért ez a képem, mert rajta van a vállad. Meg hogy az anyukád is meghiányzott kicsit a minap. * Kicsit sem voltam empatikus. Egyszer hazafele jövet elgondolkodtam az egészen. Hogy annyi mindent mondtál, ki sem tudtam választani, hogy mi igaz belőle. De úgy gondolok vissza, hogy önzetlenségből hagytuk el egymást. Te meg végleg engem. Mert azt mondtad, nincs elég időd és energiád ahhoz, hogy boldoggá tegyél. Én bizonygattam, hogy be tudom érni kevesebbel is, te meg tudtad, hogy nem, így többet nem kereshettelek. * Te voltál mindig mindenben a középfok, kivéve, hogy én téged jobban. Azért örülök, hogy végre sikerült olyan távol kerülni az egésztől, hogy lássam tisztán. Anélkül, hogy fájna. (Anélkül, hogy nagyon fájna). * Amikor találkoztam vele, évekkel ezelőtt, egy olyan embert "kreáltam", aki tudtam, hogy tetszeni fog neki. Mondjuk nekem is tetszett. Mostanában nem tudnám ezt megcsinálni. Azt hiszem. Ha egyszer valaki tudott magamért szeretni, csak lesz még valaki. Erre kellene egy olyan valószínűségszámításos képlet. * Elvesztettem valamit, és most érzem a szívemben annak az űrét, amit hagyott maga után; eddig ezt a fájdalom kitöltötte, de most, hogy az elmúlt, semmi nem maradt, a semmi maradt, a hiány. De nem lenne energiám, és kedvem kezdeni valamit elölről. Olyan nehéz felépíteni az egészet, megbízni valakiben, őszinte lenni valakivel. Nem megy. Még egy ideig biztos nem. Talán félek. Még mindig sérülékeny vagyok, és ha ismét megbántanának, szerintem soha többé nem lennék képes bízni. Még kicsit erősebb kell legyek. (Pár hónapja minden barátomtól megkérdeztem hogy szerintük miért nincs senkim. Csak úgy csemegéztem a különböző válaszokból, úgy, hogy abban sem voltam biztos, mi az enyém. És talán a tesóm járt a legközelebb a valósághoz, amikor azt mondta, hogy azért, mert félek, mert nem takarítottam össze az összes romot, és nyilván nem szabad ilyen helyre építeni semmit. * "Zajlik az élet körülöttem. Kár, hogy én nem vagyok benne. " (G. E.). * Egyszer azt olvastam valahol, hogy az idő csak egy szabály, amit megszegünk. Milyen egyszerűnek tűnik így igaz? Ó, bár lenne még időm. Én nem így képzeltem. Olyan egyszerű volt akkor minden, s ez úgy hiányzik. Az a pőre egyszerűség, amikor nem aggasztott ez a sok minden. Annyira boldog tudtam lenni. * Nehéz elviselni ezt a tavaszt. Túl sok az olyan fény, mint amilyen volt azokon a tavaszi reggeleken a kávézóban, amikor ragyogott az arca, és friss, édes szappanillatú volt a nyaka, és úgy ölelt, és úgy szerettük egymást. Sok az a zöld, mint amilyen volt a szeme színe, amikor a napsugarak a házak között megtalálták az öt órás buszon mielőtt leszállt, és különváltunk arra az örökkévalóságnak tűnő tizennégy órára. Sok az az ismerős friss illat, mint amilyen az ellopott délutánokon kísért, amikor csak úgy járkáltunk erre-arra. Már nem szeretem a tavaszt. Még nem szeretem a tavaszt. * Hiányzik, hogy szeressem, hogy szeressek. * Hadd döntsem már el én, hogy kellesz-e nekem vagy sem. Ne akard ezt is te megmondani! * Meg kellene tanulni különbséget tenni azon dolgok között, amiket csak azért mondok, mert jól hangzanak és azok között, amiket úgy is gondolok. (Még nekem is.) *
