oh wonder

nem is tűnt fel időközben semmi. egyszer csak kiszámoltam, egy borongós délután, hogy már nem is tudom pontosan mennyi ideje nem érdekelsz. (a kiszámolás szó csak vicc volt). azt mondják a nagyok, hogy az idő. én meg azt, hogy az érzés. az milyen érzés, hogy nem érzek semmit? fura. de ez még 2014-ben volt. igen, ez 2015. mi legyen 2016-ban? pontosan. nem hiányzik igazából senki, csak valaki, aki lekapcsolja az éjjeli lámpát. mint abban a filmben, hogy oké, hogy másnap, meg új nap, meg hajnal, de valami változik, ahogy felkel a nap? annyira megtanultam nem stresszelni, hogy majdnem semmi nem érdekel. semmi nem izgat különösebben. most van pénzem, és meg tudom venni magamnak, ami kell, és reggel felkelek, és elmegyek dolgozni, és délután hazajövök, eszek, pihenek, és másnap kezdem elölről, és semmi nem hat meg. ez nem motiválatlanság, csak egyszerűen nem tud érdekelni semmi. olyan távol vagyok az emberektől, hogy elfelejtettem az utat is, ami a közelség fele megy. nem tudok visszamenni. már nem. már 2016 van.

írtam magamnak egy levelet 2015. jan. 30-án, aminek a borítékán ez állt: 2016-ban nyisd ki! elolvastam éjfél előtt egy órával. persze el is felejtettem, hogy mit írtam akkor, csak tudtam, hogy nem voltam épp a legjobb passzban, így féltem is kicsit kinyitni. pedig milyen kis édi levelet írtam. úgy biztatom magam, mintha egy motivációs levél lenne. 

talán úgy kinőttem a naivitásból, hogy semmit nem hiszek el. ha az ember alapértelmezettem jó, akkor vétéef ez a sok ... ó ez mindegy is.

el sem tudom képzelni, hogy leüljünk egy kávé mellett. a kávé, az ő volt. a kávézás, az ő volt. egyenlő lett vele a kávé íze. de most le se tudnám nyelni mellette. igazából féltem ettől. hogy milyen lesz, ha már nem fáj. lehet, valahol tudtam, hogy épp ilyen. semmilyen. olyan, mintha nem is lennék képes mást érezni. csak vagy azt, hogy nélküle, vagy semmit. én győzködöm őt álmomban, hogy nem akarok tőle semmit. milyen ez már? plusz úgy pár hónapja jöttem rá, hogy nem ő. inkább én, inkább az akkori élet. de amióta tiszta és világos, hogy azt úgysem tudom visszahozni, még akkor sem, ha majdnem meghalunk abban a kanyarban, amikor senki nem tudja, hogy épp ott vagyunk, és amikor úgy, hogy majd' belehalok... akkor sem. (és én azt hittem, hogy sírni fogok, amikor ezt írom. ahhoz képest meg csak egy tüzet.)

nem bonyolult. sőt. kurvaegyszerű. és kurvaszar. és kurváranemérdekel. 

nem bántott meg amúgy. vicces, hogy mindenki azt hiszi, hogy igen. azért ennél picit több kell, hogy megbántódjak. lehet mégsem vagyok olyan érzékeny, meg törékeny, mint amilyennek gondoltak? lehet jobban örülnék, ha kicsit is rosszul esne, tudnám, hogy még képes vagyok komolyabb érzelmekbe bonyolódni. így nem is tudom.

csak az intimitás hiányzik. semmi más. nem kell engem támogatni, nem vagyok én társadalmi célú hirdetés témája. nem kell senki, akire számíthatok, van elég kockás lapom. nem kell nekem sem jóreggelt, sem jóéjt sms. sőt, már magamnak is elhiszem, hogy minden jó lesz (ahogy azt a 2015-ös Réka is megmondta). csak a picit gyorsabb szívdobogás, s hogy valaki látni akarjon, s hogy valakit látni akarjak. csak ez hiányzik. az se baj, ha égve marad az éjjeli lámpa reggelig.