Kétezer-húsz

Mostmár ijesztően beférkőzött a mindennapokba. Pedig áprilisban is ezt gondoltam, amikor már tényleg a csapból is ez folyt a víz helyett. De nem hallottam még ennyire elkeseredettnek anyukámat a telefonban. Mint most, amikor egy munkatársa nem élte túl. Egy nő, akivel minden nap ugyanott dolgoztak, ugyanott ebédeltek, ugyanott féltek - valahol mélyen, elhallgatottan - ettől az egésztől. Mégha nem is hitték el teljesen, és inkább valami felsőbb hatalom akaratának tartották, mert könnyebb volt, mint tudatosítani, hogy ilyen rossz dolgok is történhetnek. Mondogatták: max. csak mint egy nátha, legyűröd, és mész tovább. Viszont nekik lassan az sem lesz, ahová továbbmenni. Hiszen a munkahelyük nagy részét már nyáron felszámolták, és nekik is számítás alatt vannak a további napjaik a gyárnál. Ez is tovább nehezítve a súlytó bizonytalanságot, ami beférkőzött, helyet talált, és be is fészkelte magát a mindennapokba.  

HSP. Highly Sensitive Person. Magyarul hiperérzékeny. Ezt a szót használta rám hat-hetedikesen egy osztálytársam. Már nem emlékszem, mi kapcsán volt a beszélgetés (valószínű valamilyen "túlreagálásom" lehetett), de a helyre emlékszem. A központban, a kultúr előtti lépcsőn ült, én vele szemben álltam. Sokáig nem is jutott ezután eszembe a szó, és már nem emlékszem még mikor találkoztam vele, de nem ragadt meg. Azt hiszem,  angolul kellett halljam, és olvassak róla egy keveset, plusz kitöltsek egy tesztet, hogy "rájöjjek". Azért használom az idézőjeleket, mert ez nem volt épp akkora felismerés, már egy jó ideje leesett, hogy ilyen érzékeny vagyok, sőt, megtanultam megszeretni ezt, és jobb napokon sikerül is; csak a terminus nem volt meg ilyen tisztán. És hogy ilyen sok emberhez hasonlítok még ebben. Az előző bejegyzés végén is az egyik ilyen jellemzőnkről írtam. Pedig nem is tudtam. 

Szóval ezek a mindennapok. Hogy idén még rendezetlenebbek. Home office március óta, és az a minimális rutin is eltűnt a hétköznapjaimból. És úgy állok itt október végén, mintha tegnap lett volna március. Még mindig nem a víz folyik a csapból, és nekem is meg vannak számolva a további munkanapjaim. Szó szerint. Mondjuk én nem számoltam meg, csak hónapokban tudom. Öt. Szóval, kettős lábbal rúgdos ki az élet a határtalanná nőtt komfortzónámból. Engem, akinek attól gyomoridege lesz, ha elképzel egy beszélgetést egy régi barátjával, akivel másfél éve beszélt utoljára. De mindennap gondol rá. Nekem a barátságok elmúlása is olyan, mint egy szakítás. És ez sem most esett le. Már az első hét hónap után elmondtam egy barátnőmnek, hogy "nem normális", hogy hetente többször fájdalmas beszélgetéseket folytatok le vele a fejemben, amik már megtörténtek, vagy megtörténhetnének, és minden nap gondolok rá. De "az én világomban" ez normális. Hiszen a volt kapcsolatomon sem másfél év volt túltenni magam, mint mondták, hogy fele annyi idő kell, mint amennyit a kapcsolat tartott. Szóval igen. Nehezen engedem el a dolgokat, és még szorongok is. Pedig arról azt hittem, nem. Vagy nem is? Most vitázok magamban. De nem tudom. Jobb lesz, ha nem tudom, és majd kiderül. Mert így is, úgy is, olyan dolgokat kell megtegyek, amikben nem fogom magam kényelmesen érezni, de mégis muszáj lesz. 

Kétezer-húsz. Érdekes egy év mindenképp. Szilveszterkor biztos, hogy nem számítottam ilyenre. Érdekes... érdekes. Ér-de-kes. 

2020

Ide is még voltak időközben az ötletek, hogy mikről fogok írni, és van is hat nyitott piszkozat, csak valahogy...

... Ezt hónapokkal ezelőtt olvastam sok év után újra, és azóta sem láttam szebben kifejezve:

Mert tudom, minél régebb jártál valakinél, annál nehezebb újra felkeresni...

Szóval ötletek maradtak. És már nem is igazán jutnak eszembe, hogy mik voltak, de tuti valamilyen nagy megfejtések az élet nagy dolgairól. 

Csak úgy vagyok már a bloggolással is, mint a sorozatnézéssel. Elkezdem, de nem fejezem be. Ábrándozok nagyokat, heti rendszerességgel, hogy ezt is megírom, arról is írok, és végül neki sem állok. Mint a Big Bang Theory utolsó (?) évadának. A 100-nak. A rendszeres testmozgásnak. A teázásnak. A helyes étkezésnek. A döntéshozásnak. 

És hiába nézegetek két havonta TedTalks videókat, és tervezem el, hogy mennyi mindent megfogadok belőlük. Még azt a levelet sem fejeztem be, amit magamnak kezdtem el írni, hogy minden alkalommal, amikor rossz napom van, elolvashassam.  

Nyílván, amikor elkezdtem írni, egyáltalán nem erről akartam. Hanem a szerelemről. 

Hogy milyen érzés a nap 24 óráját együtt tölteni a kedvenc emberemmel, a legjobb barátommal. Az első két napos elválás előtt ugyanaz az érzésem támadt, mint amikor kikísértem a vonatállomásra egy-egy Kolozsváron töltött hétvégéje/hete/hónapja után: bárcsak még egy kicsit maradhatnék vele. Annyira hozzászoktam a jelenlétéhez, hogy egy-egy pillanatra el is felejtettem, hogy hazament. Úgy tettem magam mellé a kezem, hogy kerestem az övét. Egyszer-kétszer, még el is kezdtem mondani neki valamit, mire rájöttem, hogy már nincs ott. És most már megértettem, mire mondta a legjobb barátnőm, hogy a régi kapcsolatairól már azt gondolja, nem is volt akkor szerelmes. (ud: tudtam, hogy ezt már egyszer leírtam.) Hogy az, amit most érez, ahhoz képest, amit évekkel ezelőtt, más emberek karjaiban, összehasonlíthatatlanok.
Úgy érzem, vele minden rendben lesz. Mármint az életben. Akárhogyan alakuljanak is a dolgok, biztonságban leszek.
Egy-egy elcsípett gondolatban olyan, mintha egy másik én lenne. Sokszor olyan mértékben gondolkodunk ugyanúgy, vagy mondjuk ki egymás gondolatait, hogy ijesztő is lehetne. Akár. De inkább olyan ismerős, és olyan bensőséges. És igaz.
Ez a sok-sok szeretet, amit olyan jó végre kiszeretni magunkból!
Szóval az érzéseim.
Valahogy ezek mindig befészkelik magukat a sorokba.

Egyszer egy barátom ezt mondta rólam: igen, te ilyen vagy! hogy amit érzel, azt nagyon mélyen átéled, s tényleg beleéled magad. ezért amikor boldog vagy, akkor az egekben jársz, annyira jól tudod érezni magad. de amikor ilyen szomorú, akkor nagyon mélyen szomorú.
Sok időbe telt ezt elfogadni magamban. Mert hiába mondanám, már nem vagyok ilyen, és megfelelően tudom irányítani érzéseimet. Hazudnék. És már nem szoktam annyit hazudni. Mint régen, amikor néha a saját érzéseimről is azt gondoltam, hogy ez nem valóság. Utólag be is igazolódott.

Akkor itt ezt most befejezem, hogy legyen vége is. Már hiányzott.