Kiír(ta)nám

Kiírnám magamból. Ki írnék én mindent, ha lenne elég tinta, ha lenne elég papír, ha lenne elég szó.
Kiírnám a volt szerelmet, ami éppen múlik. Csendesen, fájdalmasan múlik, s nem hagy írni. Nem hagy semmit, tulajdonképpen. Néha csak állok, és nem kapok levegőt, és üvölt, ordít, és szenved bennem a fájdalom. Nem hagyja leírni magát, önfejűbb annál. Azt hiszi meg tudja oldani úgy, hogy csak múlik. S én mit tehetnék? Hagyom hát. 

Kiírnám azt a tömérdek történetet, ami az életemet alkotja. Mert mi mások lennének, ha nem csak történetek? Hiszen annyi minden történt, s annyi mindenre emlékszem. Miért emlékszem arra, hogy hetedikes koromban a kultúrotthon takarításakor, amikor az osztály többi része várva a felszerelésre beszélgetett, én csak álltam egy kalorifer mellett egyedül, s számoltam a fehér vasdarabokat a rácson, ami lefedte? Miért emlékszem arra, hogy ottfelejtettem nála azt a sárga ceruzát, ő pedig azt mondta, hogy nincs ott? Miért emlékszem arra, ahogy ropog a mocsok a fogaim között, mert kivittem az udvarra 7-8 évesen egy szelet szalámis kenyeret, s leejtettem, de úgy is megettem? Ezekre miért? Arra meg miért nem, hogy mikor hallottam először énekelni? Arra miért nem, hogy mit akartam mondani búcsúzóul? Arra miért nem, hogy hogyan tisztítottam meg önerőből a lelkiismeretem mielőtt vele szakítottam? Ha kiírnám azt a tömérdek történetet, amire legalább emlékszem, vajon összeállna az életem? (s mit csinálnék a sok velé-vel, nálá-nál, ő-vel? hogy írnám le? csak kezdőbetűket használnék, vagy álneveket? már itt megjelenik három, hogy nem zavarodnék bele?) (most meg hagyom az irodalomelméleti szubjektív-emlék-gondolat-befolyásolás-változás okfejtést) 

Kiírnám a hazugságaimat magamból. Annyi van, hogy kezdek elveszni köztük. Viszont ez nehéz lenne. Lehet azt is le kellene írnom, ami igaz. Ami egyszer igaz volt.

Kiírnám magamból a sok szenvedő emberi arcot. A sajátomat is köztük.

Akkor könnyebb lenne. Könnyebb lenne, ugy-e? Könnyebb lenne?

Kiírnám magamból, ha könnyebb lenne, s ha lenne elég...

56-os szoba

Alapvetően szociábilis egyénnek tartom magam. Szeretem a társaságot, sok barátom van, inkább jól érzem magam emberek között, mint inkább nem (-kérdőívek hatása) (shádepersze nekem is meg vannak a hagyjatok békén időszakaim), de a bentlakás... na az sok! 

"Az a legrosszabb benne, hogy kint van a dombon!" 

Te normális vagy? Nem, nem az a legrosszabb. Hanem az, hogy a nap egyetlen percében sem tudsz egyedül lenni, önmagadra koncentrálni, nincs semmi magánéleted, privát szférád. A körülmények rosszak, a konyha, a zuhanyzók... hidegrázás oda bemenni... Nincs egy annyi tered, hogy kitárt karokkal tudj forogni körbe a szobában, ha rajtad kívül még bent van valaki. Plusz kint van a dombon. 

Lényegében nagyon nem szeretem. S mondták, hogy az első 1-2 hónap ilyen lesz, s majd közelebb kerültök a szobatársakkal, s összebarátkoztok, meg ilyesmik. Nem történt meg, pedig már december... Nagy gyanúm van rá, hogy nem is fog. Szóval én sajnálom, hogy nem érzem magam jól köztük, velük, de ezen nem fogok én tudni változtatni, és sajnálom, hogy én vagyok az a szobatárs, aki szinte soha nincs itt, mert utál itt lenni, ha meg itt van, akkor sír. Sokat sír... Sajnálom, ha ezzel lehangolom őket... De tulajdonképpen nem érdekel. Nem érdekel mit szólnak, ha éjjel 4-kor jövök haza, nem érdekel mit szólnak, ha inkább alszom Rékánál napokon keresztül, nem érdekel hogyan néznek, amikor feljön a barátom. Tényleg nem... 

Eljutottam arra a pontra, ahol már rettegek, ha tudom, hogy vissza kell jönni a bentlakásba, szinte sírok, amikor meglátom az épületet.

Anyuka: Na mit csinálsz, mész hazafele?

Én: Megyek vissza a bentlakásba.

Tavaly hazajártam. Ha nem is neveztem az otthonomnak, de legalább picit nyugodt szívvel ki tudtam mondani, hogy megyek haza... Idén erre nem vagyok képes, nem tudok belegondolni abba, hogyan is illethetném ezt a helyet azzal a szép szóval. 

Csak egyedül szeretnék lenni kicsit. Egyesegyedül. S kitárni a karom, s forogni körbe. De nem lehet, mert a szobatársaim alszanak. 

Pedig alapvetően szociábilis... na jó! hagyjuk! 

Eszembe jut II.

* Hetedikes lehettem, amikor az iskolában Tátika estet rendeztek. A terv úgy volt, hogy három másik osztálytársammal fogok fellépni, egy énekel, hárman háttér-táncolunk. Az első próba meg is volt egy vasárnap délután. Másnap, az iskolában angol órán a tanárnő elvett az egyik lánytól egy levelet, amelyet hangosan felolvasott az osztályban. Még mindig a fülemben csengenek a szavak. Kb. fél oldalban az volt leírva, hogy Rékát ki kellene tenni a csapatból, és egy másik lányt bevenni a helyére, mert nincs semmi ritmusérzéke, alig tud táncolni, és csak rontja a színvonalat. => azóta nem tudok elmenni úgy bulizni, hogy ez ne jusson eszembe, amikor táncolok...

* Kevés alkalom volt gyerekkoromban, amikor apuka megdicsért. Mindig ki kellett "könyörögnöm", hogy "Ügyes vagy, Réka!". Negyedikben kaptam egy biciklit, mert első tanuló lettem. => Három hete egy bonyolult útkereszteződésben szépen kijöttem a stop után, - a motor 4000 fordulatszámnál -, apuka azt mondta: "Ez az! Ügyes!" - kaptam egy biciklit.

* Egyszer, vagy kétszer apu szívemnek szólított. Senki más ne hívjon így!

* A testvérem egész kicsi korunktól azt mondogatja, hogy őt jobban szeretik a szüleink, mint engem. Mi van, ha tényleg így van?

meg-int

Megint itt ez a Kolozsvár. S megint itt van ez a sötét bizonytalanság, ami körülfog. S én megint itt vagyok a hitem nélkül.

20.

húsz év. ennyit éltem eddig. ez a húsz év formált azzá, aki most vagyok. egy kiegyensúlyozott, magabiztos, felelősségteljes húsz éves nővé... írnám, ha nem lennék ez a bizonytalan, kétségekkel teli, komolytalan húsz éves lány. (vagy inkább csitri - csak mert annyira tetszik ez a szó)
ez az indexváltás picit olyan, mint egy fordulópont. hiszen a 12 után 13 évesre váltani nem volt valami nagy tragédia. még 16-ból 17-nek lenni sem rengette meg a földet, de ez a húsz... ez szíven üt. mindenki elvárja, hogy most már igazán viselkedjek felnőtt módjára. pedig én kb. két héttel ezelőtt fára akartam mászni. mászik fára egy felnőtt? táncol az úton? elszökik éjszaka otthonról? elveszít 100 lejt? mert ha nem, akkor sajnálom, én nem vagyok felnőtt. s igazából egyáltalán ki tudja, hogy leszek-e valaha?!
húsz év. ennyit éltem eddig. ez a húsz év nem formált felnőtté. jelentkezem a következő szülinapom után.

Eszembe jut I.

*A régi nóták dallamáról mindig eszembe jutnak a gyerekkori hétvégék a nagyszüleimnél. Öcsémmel mentünk el mamáékhoz vasárnap délutánonként, ebédeltünk valami finomat, nagyon sokszor szalmakrumplit, ami azért volt olyan különleges és finom, mert nagymama zsírban sütötte, nem olajban, és mert nagymama sütötte. Általában szólt a rádió, a marosvásárhelyi, abban meg a kívánságműsor, amelyben régi nótákat küldtek egymásnak az emberek. Még mindig a fülemben a cseng a "drága unokáink, itt vannak velünk " sor dallama. Ha bárhol meghallok egy ilyen nótát, látom magam előtt a kártyázó, vidám gyerek-Rékát a testvérével és nagyszüleivel.

*Ha úton vagyok, és az út szélét jelző, vagy a sávelválasztó vonalra rámegy az autó, amelyre olyan kicsi golyószerű cuccocskák vannak beépítve, mindig eszembe jut az a novemberi út, azzal a szép szemű fiúval Kolozsvártól Segesvárig. Ketten voltunk az autóban, jó zene, beszélgetés, meg a "zörögüüünk!" Mindig ráhajtott a fehér vonalra, s zörögtünk, s olyan jó volt!
*Ugyanaz a fiú jut eszembe, ha éjszaka utazom, és az út közepén lévő folytonos vagy szaggatott vonalon felejtem a szemem. Emlékszem, ahogy besötétedett, és magyarázta, hogyan kell éjszaka vezetni, mert addig senki nem mondta el azt nekem.

*Ha sokat beszélek folyamatosan, s ezt valaki megemlíti, egy régi régi szilveszter éjszaka jut eszembe. Az első szilveszter, amit nem otthon töltöttem, hetedikes lehettem. A faluban voltam egy ismerősnél, és haza kellett menjek 1-re. Egy kedves fiú kísért haza, és az én akkori elmondásomban: "olyan jó volt, egész végig beszélgettünk, kacagtunk, s olyan jó volt 8->". Az ő verziójában: "ez a Kicsi Réka annyit tud fecsegni". Azóta mindig is igyekeztem nem "fecsegni" össze vissza. [De mi van, ha a számomra hasonló emlékek másoknak arról szólnak, hogy én csak hülyeségekről beszéltem végig?]

Költöz-és

Kísértenek az utolsók. Hiszen nagy valószínűséggel most fekszem utoljára blogíró pózban ebben az ágyban, öt perce húztam ki utoljára a harmadik fiókot, és utoljára bámultam ki a szoba ablakán, a játszótéren kacagó gyerekeken elmosolyodva.

Habár már több, mint egy hete hazavittem a cuccaim, csak most érzem igazán a költözés súlyát. Hiszen abban biztos lehettem, hogy feljövök pótszesszióra, és itt leszek. Viszont most nem tudom mikor fogok ide visszajönni. Visszajövök-e még egyáltalán. S ez rémiszt meg.

Emiatt akarom berakni a táskába a függöny és a cipőim közé ezeket az utolsó pillanatokat is. Ugyan nem vált otthonommá ez a kis szoba, de mégis fog hiányozni. Igazából mindig csak elvágyódott innen a kicsi szívem, ám most még maradni szeretne egy keveset. Leülni a sarokba, és elrendezni szépen, sorjában az emlékeket. Például a második estét Kolozsváron. Amikor először tévedtem el, először kísért haza egy szép szemű fiú ebben a városban, s a szívem először érzett valamit... valamit, aminek még most sem tudok nevet adni, de jó volt. Szeretné megölelni az emléket, hozzábújni szorosan, és magába szívni az illatát. Utána visszatenni a helyére, és elmosolyodva nézni körbe a többi történet között. Egy picit fel kellene forgatnia a dolgokat, hogy előkotorja a mélyre eltemetett első szessziós időszakot. A legrosszabb három hét, amikor minden este sírva aludtunk el, én is, s a szívem is. Gyorsan vissza is pakolná azt a feketeséget, mielőtt elpityerednék megint. Milyen Kedves Tőle! Még kicsit kotorászna a borozós esték, kártyázós hajnalok, és egy fiúval eltöltött éjszakák foszlányai között, amikor rá kellene szólnom, hogy azonnal hagyja abba, mert sírás lesz a vége! Abbahagyná. Én meg állnék a szoba sarkában, könnyes szemekkel, és az emlékeim hevernének szanaszét a padlón. Így inkább fogom ezt az utolsót, és beteszem a táskámba a cipőim és a függöny közé. Ezt az utolsó emlékezést, itt.

Hiányozni fog ez a kis szoba. Úgyhogy most csendesen körülnézek, megpróbálom minden egyes szögletét elraktározni, minden szép dolgot, ami itt történt, majd egy mély sóhajjal kilépek az ajtón, és nem tudom jövök-e még vissza. S ez megrémiszt.

Történt.

Mindenkinek megvan a története.

Én olyan sok ember történetére vagyok kíváncsi. Annyira szeretném megkérdezni tőle, hogy miért jött orvosi után bölcsészkarra; meg tőle azt, hogy szerinte valaha túl teszi-e magát azon, ami a szüleivel történt. Tőle azt, hogy mit gondol, amikor rám néz; attól a lánytól a buszon azt, hogy milyen könyvet olvas; attól az ismerős fiútól, hogy hol találkoztunk. Attól a bácsitól, hogy mi történt vele életében, hogy 67 évesen képeslapot árul kocsmáról kocsmára. Az ölelkező nénikétől és bácsikától az üzletben, hogy hogyan ismerkedtek meg. Annyira szeretném megkérdezni tőled, hogy neked mi a történeted. S annyira szeretném, ha lenne időm mindet végighallgatni, elmosolyodni egy-egy életmorzsán, vagy megsiratni pár emléket az emlékezővel együtt. Olyan jó lenne megismerni őt, őket. Téged.

Kezd-és-

Első bejegyzésként bemutatkozót kellene írni, nem de? (ez nem lesz az!)

fehér tintával írok a papírra,

HOGYSENKI NE TUDJA ELOLVASNI.

HOGYSENKI NE TUDJA BELELÁTNI.

HOGYSENKI NE TUDJA BELEMAGYRÁZNI

 Ágai Ágnes

*Ma este veszekedtek a szomszédban. Az ágyban ültem, és olvastam, amikor meghallottam a kiabálást. Az ablakhoz mentem, hogy nézzem meg, melyik emeleten nem szeretik egymást ebben a pillanatban az emberek. Minden ablak nyitva volt, nem tudtam megállapítani. Talán sehol. Visszamentem az ágyba. Egy pillanatig elcsendesedtek, de megint kezdődött elölről a harsogó ordítozás. Majdnem sírva fakadtam. Át szerettem volna menni hozzájuk, becsöngetni, és könnyes szemekkel könyörögni, hogy hagyják abba. 

*Nem kell megértened. Nem várom el, hogy kiolvass a soraimból. Lehetetlen. Még nekem is. 

*Fehér tintával írok. Pedig látod, ez színes. Mégis valahol mindörökre fehér marad. Neked. [S talán nekem is.]