igazából csak az esik szarul, hogy nem ez a korrekt viselkedés. aztán ennyi. engem nem érdekel, én nem bántódtam meg, én tudok nyugodt hangon beszélni, csak épp ne nézzenek hülyének, mert az ami szarul esik. és annak néznek, tudom. de mindegy, én sose leszek az az ember, aki azt mondja, hogy: én megmondtam. de amikor majd eljön az idő, és biztos, hogy elfog jönni, akkor őszintén és lelkesen kacagni fogok, és habár mondani nem fogok semmit, arra fogok gondolni, hogy én megmondtam.
igazából nem is érdekel. csak épp valami, amivel elfoglalom magam, hogy ne legyen ez a semmi. s ez is szarul esik, mert tényleg nem viszonyulok hozzá sehogy, sőt, volt idő, amikor eszembe se jutott, csak épp most van egy űr, és a hiányával töltöm meg, mert nem akadt jobb. de nem akarok tőle semmit!!! még ha egy halvány, semmitmondó kicsi kis esély is lenne kettőnkre, akkor se akarnék semmit. nem tudnék. hát hányingerem van az egésztől. és nem az van, hogy nem értem magam, és csak most látom, hogy mennyit jelent, mert igazából semmit, semmit az égvilágon nem jelent, csak épp valaki, akinek engedtem, hogy a jobb oldalamon aludjon. ennyi. néha kívánom is, hogy bár éreznék valamit, bár hiányozna, vagy fájna, de semmi nincs. csak ez a semmi, ami egyre csak formálódni akar valamivé bennem, mert elege van saját magából. nekem nincs elegem belőle. nekem így olyan jó.
igazából arra is rájöttem, hogy mi a baj. így szépen lassan, ahogy gyűlnek a szavak, és folynak a könnyeim (nem egyszerre - azaz nem sírok :P ), megértem ezt az egészet. régen, amikor rosszul voltam, bármilyen különösebb ok nélkül, akkor egy hetet feküdtem az ágyban, és nem jártam ki, és csak ültem a sötét szobában, amíg elmúlt. most ezt nem tudom megtenni. mert be kell menjek dolgozni, és nincs egy szabad hetem, és emberek között kell legyek, és nem sírhatok, mert meglátszik a szememen. ez itt baj. és mert nincs időm arra, hogy kiheverjem azt az egészet, ami minden és semmi egyben, mindig muszáj dolgokhoz kötnöm, hogy ne legyen a csend. és tényleg nagyon felkavartak múlthéten. az egész, az események, ahogy beszéltek velem, a sok hazugság, amibe önkéntelenül keveredtem bele. minden. az esett rosszul. de annyira nem érzek semmit, hogy ha ennek az inverzét érezhetném, akkor annyi mindent éreznék egyszerre, hogy valószínűleg belehalnék.
igazából itt kezdődik a baj. itt itt itt itt itt. (szerintem sose tudtam így ezt eddig ilyen szépen megfogalmazni). azért gondolok rá, és azért jut eszembe, hogy miket mondott, és azért érzem úgy, hogy hiányzik (de igazából nem ő, hanem az, akinek láttam magam mellette), mert én nem tudok saját magamra az ő, vagy olyan szemekkel nézni. aztán nekem igazából mindegy, hogy róla van-e szó, vagy tőlem lehetett volna akárki más is azokkal a szavakkal, mert csak azok voltak a lényeg. mellette el tudtam viselni magam - még ha csak egy hétig is -, most meg alig bírok egyedül lenni. vajon miért nem tudok órákon át elaludni, ha nem megy film, ha csak a gondolataim vannak? évek óta nem tudok elaludni, mert olyan dolgokon gondolkodom, amik nem hagynak békében.
igazából, a béke. ez hiányzik. mert...
igazából rosszul vagyok, csak ennyi, ugyanolyan rosszul vagyok, mint ezelőtt, és ennek számomra nem kell oka legyen.
és igazából megnyugodtam, hogy erre így szépen rájöttem. mert így tudom, hogy tényleg nem érdekel, csak azt akarom, hogy érdekeljen, hogy valami történjen. de tudom, hogy nem fog, úgyhogy ni: nem érdekel. kész. (és most mondhatnám azt is, hogy ennyi, többet nem írok róla, de ez sem róla szól. csakis magamról. arról a magamról, aki rosszul van, és utálom, hogy rosszul van, de nem tudok tenni semmit érte, mert azt hiszem én így szeretem) :)
