https://www.youtube.com/watch?v=PEQxWg92Ux4

annyi minden van most.
a fejemben.
olyan, mintha egyszerre tört volna rám ezer, meg ezer sötét végeláthatatlan gondolat, és nem lenne menekvés közülük.
kétségbe estem. bele. a kétségbe.
és mindez egyik percről a másikra. csak hazaértem, lefeküdtem, és bevillant, hogy mekkora szar ez a mindenség.
mintha eddig én akartam volna széppé tenni az életet, mindenben az értéket és jót keresni. most meg oly tisztán látom, mennyire mocskos és undorító hely ez a világ.
unom. unom az embereket, unom az egyetemet, unom ezt a várost, unom, ha valaki valami újat akar mondani.

(egy olyan helyen várni, ahol nincs idő. megállt, pontosan akkor, amikor várni kezdtél)

21 éves vagyok. 21. ez már akkora szám. rég kellene sejtésem legyen arról, hogy ki vagyok, mit akarok, de semmi. nem ez a depresszió? hogy nem látom a jövőm?

tényleg, még ez is. nem tudom azt se eldönteni, hogy az vagyok-e, vagy nem... mi van, ha mégis az vagyok, csak el akartam nyomni? hogy kellene ezt eldönteni, azaz megtudni? egy ilyen helyen, ahol minden betegségnek számít, és a legkisebb rendellenesség is valaminek a tünete, ki is mondaná nekem azt, hogy: nem, kedves, te egészséges vagy. vannak rosszabb időszakaid, de amúgy rendben vagy! merthogy a vágások még semmit sem jelentenek. minden tini csinálja. - kár hogy nem voltam tini tavaly januárban.

(unknown (22:51:56): hát csak élvezem a percet, ki tudja még hányszor lesz lehetöségem h elmonjam neked...)

szerelmesnek kellene lenni. legalább. hogy történjen valami.
óó minek? minek? minek? minek?
unok ismerkedni. unom a dumákat, amelyeket másoktól, más helyen, más szép szemekkel, ugyanúgy végighallgattam. nem akarok senkinek a zsákja lenni, foltja pláne.
na és te hiszel a szerelemben?
and i'm thinking 'bout how people fall in love in mysterious ways, maybe just the touch of a hand

(felvette a legszebb ruháját. még sosem volt rajta, különleges alkalomra tartogatta. felvette, és elindult meghalni)

nem tudom magam túltenni az elcseszett kapcsolataimon. egyfolytában kell legyen valaki, aki érdekel, aki pont leszar engem. nem is lenne teljes a kép anélkül.
annyira különleges kapcsolatunk volt. soha nem leszek túl rajta. tényleg soha. már eltelt egy év, és még mindig úgy érzem, hogy senki más nem kell. vagyis kellene, de úgyse érne a nyomába. és hiába mondom már. nem is mondom. én is unom, nem hogy a többiek. s mit mondanék? hogy hiányzik? hogy még szeretem? hogy bolondul remélek? minek mondjam, amikor úgy sem érti senki, hogy amikor látom olyan, mintha láncon húznám a szívem magam után. ha eszembe jut egy emlék, amire rég nem gondoltam, a tenyerem elkezd égni, fizikailag fáj, mert már nem tartja. hogy is mondhatnám el milyen érzés minden egyes apró részletére visszagondolni az eseményeknek, amik tavaly ilyenkor történtek? emlékszem az illatára, a könnyeim ízére, a szemére, ami úgy sajnált.

(úgy nézett, mint egy eltört pohárra néz a kisgyerek. nem volt szándékos, de nem lehet megjavítani)

vagy mi van, ha csak simán félek továbblépni? mert kényelmes ez a bánat? megszokottnak, megszokott. az igaz.

ó, minek is mondanék már bármit? magamban is megtudom fogalmazni, hogy mit mondanál? miért vagyunk ilyen kicsinyesek? miért kell kényszeredetten beszélnünk magunkról annyit, amikor legtöbbször semmit nem ér?

nekem ne mondja senki, hogy jó ember vagyok. hát nem látod? azért hallgatlak meg, hogy érezzem magam jól, hogy nem vagyok még annyira elcseszett, hogy ne tudjak fenntartani egy ilyen alapvető emberi kapcsolatszerűséget. és hogy addig se azon gondolkodjak, hogy nekem mennyivel rosszabb. én jó? amiért azt mondom, amit hallani akarsz? nem érted, igaz?

(találkozott egy önzetlen emberrel, és ijedtében elrepült)

17 éves voltam, és fülig szerelmes. nem leszek többet soha annyira. és remélem, hogy hamar meghalok, mert úgy érzem, hogy addig fogom szeretni, amíg levegőt tudok venni (hogy ne írjam a szívdobogós cuccot).

(legalább te ne legyél naiv. ebből semmi sem igaz. magamnak hazudhatok. a többieknek nem)

ezek nagyon súlyos dolgok. és nagyon sötétek. és félelmetesek, és félek tőlük, mert tudom, hogy igazak. így érzem most, ha jobban tetszik. de az már elég, nem? mert mi van, ha egyszer úgy érzem, hogy nem akarok tovább élni, és teszek valamit? elég egy olyan érzés, és meghalok.

annyira rossz ez a hely. nincs értelme. akármennyit gondolkodom az életen, annál inkább jövök rá, hogy nem, nincs értelme. azt hiszem 16 voltam, amikor ezt legelőször leírtam. 

(ennek a súlya fél kg, de senkinél nincs mérleg, úgyhogy mindegy)

cinikus lettem. és hazug. többet hazudok, mint valaha. inkább vagyok egy nagy köcsög, csak hogy ne érezzek dolgokat. belefáradtam. a sok érzésbe, a barátságokba, amelyekről nem tudom már eldönteni, hogy azok-e, vagy csak az idő miatt csináljuk.
unom, hogy a barátja kell legyek egy csomó embernek, és készen álljak arra, hogy megpakoljanak a problémáikkal a nap 24 órájában.
unom, hogy az emberek önzőek. unom, hogy önző vagyok, és nem tudok változtatni ezen.

(és attól a naptól nem akart boldog lenni. csak kitalálták, mint egy gyerekdalt)

fáj. ennyire nem aláztak szerintem meg az elmúlt egyetemi éveim során. nem éreztem magam ennyire nyomorultul, és ennyire nem ide illőnek, mint most. de leszarom. komolyan. nem tud érdekelni. egy fél napot idegesít, utána meg nem érdekel. legszívesebben csak azt csinálnám. éjjel, nappal, bármikor, bárkivel, egyedül is. csúnya dolog ez a valóság, sokkal jobb kilépni belőle. kitépni magam a képből.

("Valakinek te vagy az álma." - az voltam (?))

tavaly ilyenkor (ami nem teljesen igaz, de nem tudok meg varni ket hetet, mert most jutott eszembe) ket ember is szeretett. most senki nem szeret. miost senkit nem szeretek. ennyi. ennyi lett. ennyire elcseszett lett.

("veled álmodni könnyebb, mint egyedül ébren, vagy valaki mással")

harom eve ilyenkor mi volt a legnagyobb problemam? nem is emlekszem. (ill. igen, es persze, hogy igen, hiszen annyi jelentektelen, haszontalan informaciora - milyen vicces ennek nevezni a fel eletem - emlekszem). vajon harom ev mulva is, csak azon fogok agyalni, hogy hogy osszem be a fizetesem, es az allamvizsga gyerekjateknak fog tunni. erdekes...

(inkább meghalni vinnének, mint élni. nehezebb a szívem.)

nincs menekvés. akármerre, akárhol szaladok, már nem tudok sehogy sem elbújni a sok faszság elől.
és írhatok. látod? mennyi ideje írok már? és mégsem, sohasem lesz semmi jobb! csak ismételem magam már vagy másfél éve, és ugyanazt a semmit mondom el egyre szebben és szebben.

(részeg?)

sírhatok, és lehetek szarul, és nem beszélhetek senkivel... mindegy. mindegy mindegy, mert akkor sem változik semmi. itt. benn. semmi. csak feküdnék. napokon át nem kelnék fel legszívesebben.
nem vagyok jól. nagyon nem. megint.
ó, ez is mindegy. csak össze vissza beszélek, magam se tudom, hogy mit. ne is vedd észre.

("you look like my next mistake")

jujj, ezeket nehogy elhidd. csak végighazudtam megint ezt a pár mondatot. még a szóközeim se őszinték, még a sóhajaim se. semmi bajom nincs, csak lusta vagyok, és könnyebb, ha betegségnek nevezem :) / nem akarok semmit, csak feküdni. két hétig nem beszéltem senkivel. miért nem vetted fel? mi volt veled? azt hittem megint elhagytad a telefonod. hát, bocsi. nincs kedvem az emberekhez. / de most jól vagyok. már leszarom. sose voltam ennyire jól.

(szőrszálhasogató)

olyan különleges volt. még a szüleim is emlékeznek, a tesóm is, olyasmikre, amik bennem elhalványultak. egyedül mamám sajnálhat. ő meg is mondta még rég, hogy fog. neki megengedem. nem tudsz, és nem is akarsz elengedni senkit, Réka, és nem tudom, hogy miért csinálod. minden valami, vagy nem. el is felejtettem milyen jó érzés. minél messzebb kerül, annál elképzelhetetlenebb, de sose lenne elég bátorságom megkérdezni, mert lehet nem-et mond, és így még benne van az igen-ígéret a levegőben. ez a te napod. akkor együtt vagyunk? boldog névnapot kicsi réku. tudunk ma találkozni? beszéltem vele, s azt mondta, hogy ennyit illene. két napja volt. nem baj, s minden rendben? köszönöm, hogy tisztelsz ennyire. az a titok tartja össze a múltunk, ha ő sem mondta el senkinek. habár biztos mindenki sejti, de amíg nem mondjuk ki... csak már nem tudom, hogy akarom-e. mint ide galambfalva. szia kicsike.

(unknown (1:22:19): ez most nem tom mennyire szémit érvnek de téged nem lehet nem szeretni :D s nem tom mit csinálhattál olyan miért a (...) HARAGUDHATNA rád)

lehet mégis lehet nem szeretni. sőt. lehet csak azt lehet mostanság. i wish i could make it easy, easy to love me...
na ennyi, mentem élni. csá

szavak

gyakran úgy érzem, hogy annyira jól rálátok a barátaim, ismerőseim bonyolult helyzetére, hogy akár a helyükben is szívesen lennék, és tudnám mit kellene tegyek. mondani könnyű, ezért mondom. - valahogy így az észrevételekkel és tanácsokkal, és nem vagyok az a fajta barát, aki hangoztatja, hogy: "na, megmondtam...", de néha elviselhetetlen, hogy ugyanazokat (!!!) a hibákat követik el újra és újra. Hozzád. annyira szerettem, mint embert, hogy azt hittem szerelmes vagyok bele. most meg annyira hiányzik, mint barát, hogy azt kezdem hinni, hogy többet jelent. de jellemző. mindig az "kell", az tetszik, akit nem kaphatok meg, ahogy mondta, és akinek tetszem és szeretne megismerni, azokat ellököm magamtól. Füst. ezért nem szeretek fent lenni chat-en, mert kacsingat a múlt, s az a sok kínos helyzet, meg kényelmetlenség, meg ááá. elfogyott az erőm. utálom ezt a hónapot, utálom, hogy nincs alma otthon, s nincs amit leszedni. évek óta én szedem az almát, hogy hogy nincs alma idén? utálom a változást, és hamar megunom a konstanst. utálom, hogy más annyi emberről a véleményünk, utálom, hogy nincs senkim, s nem is azért, mert nincs senkim, hanem mert neki van, lett. valakije. aki egy olyan valaki, akinél jobb kellene legyen az, aki az övé. ez is zavar. Félhomály. "pont ennek az erőnek és férfiasságnak akarok a női vetülete lenni, egy a létednek szánt bók. nem érdemelsz kevesebbet." (PSz.) milyen csodálatos megfogalmazás. tudtam, hogy hibát követek el. már akkor tudtam, csak azt a fenenagy büszkeségemet bántotta, nem engem, s nem kellett volna, mert tudtam, hogy bánni fogom, s tudtam, hogy hiányozni fog. s hiányzik is. így pláne. Féligaz. nem kellene igazából senki tudjon erről, mert nem tudok úgy írni így, ahogy akarok, és félek, hogy ki olvassa el, és mit fog gondolni rólam. és nem lehetek őszinte, nem mintha az lennék, ha nem lenne kiírva a nevem, de akkor is. "maybe I’m just too shy to admit that it is time to go." csak aludnék. egy hetet, kettőt, nem tudom mennyit kéne aludjak ahhoz, hogy ezt a sok fölösleges sötét gondolatot kialudjam magamból. bár látnám minden nap, és ne gondolnék rá. bár lennék szerelmes. bár állnék be  állnék ki a sorba/ból. este vonatozunk, végre. nem minden igaz, ami szép. a szavai se voltak azok. kellene valami más, valami új, és izgalmas. Hát. sose jár le ez a hónap. egy éve ilyenkor. minden szavam, minden mozdulatom, minden hely mögött, ahova megyek ott van ez a megátalkodott érzés, hogy egy éve ilyenkor... legyen vége na. csak egy kicsit. mindennek. hiányzik az otthonom. évek óta hiányzik apum. azt hiszem nincs is rajta kívül olyan ember, aki konvencionálisan ennyire közel, és minden más szemszögből ennyire távol áll tőlem. tudtam, hogy előbb utóbb meg fog szakadni a kapcsolatunk, mert túlságosan taszítjuk egymást a különbözőségeinkkel, de nem tudtam, hogy ilyen rossz érzés lesz. talán ezért van ennyi barátom. úgy gyűjtöm, mint a pokémonokat. akarom, nem, nem szeretném, akarom érezni, hogy szeretnek. legalább ők. fáj. csak fáj. a szívem beleszakadna, ha hagynám. de erős akarok maradni, mert nem akarok olyan lenni, mint ő... nap, mint nap látom, és szörnyen sajnálom, és nem tudok segíteni, és ez bánt. és az a legrosszabb, hogy nem is engedi, hogy bárki segítsen, mert neki ez jó. szeret szenvedni. igen. én is szeretek persze, de na, az élet nem kívánságműsor, hogy mindig azt csinálom, amihez kedvem van. most azt kell tennem, hogy végigállom a lábamon ezt a hónapot, kemény maradok, és jól érzem magam. muszáj. - de Réka, miért nem sírod ki végre magad? - ez nálam nem így megy... ha én kezdek sírni, akkor az napokig tart, jó esetben, vagy egy hetet. most nem engedhetem meg magamnak, hogy kihagyjak akármi miatt is egy hetet. Horzsolás. de úgy fáj. annyira szomorú vagyok. egy ennyi baszdmeg, hogy köszönjön, ne is nekem, nekünk. nem. három sor mekkora egy bunkó köcsög balfasz. ami végül is megnyugtató. gondolom semmi nem maradt benne abból, amit szerettem. a legigazibból lett a legvalóságosabb. és ezt nem tudom elfogadni. önmagamban akarom még éltetni az emlékét, és nem szeretném, ha a kapcsolatunk árnyéka veszítene szépségéből. szükségem van arra, hogy egy jó emberként emlékezzek rá, és az életem egy szép, az egyik legszebb részeként tudjak rá gondolni. Többesszám.

tévedésből benéztem magamhoz

nem jó ez így:

olyan sok szomorú ember vesz körül. annyira nyomaszt. kell sírjak, ha valaki sír előttem.

félek a kisgyerekektől. ijesztőnek tűnik még a gondolat is, hogy a karomban tartsak egy babát.

mindenki összeházasodik valakivel, mindenki jár valakivel, mindenki valakié. sok boldogságot!

a baj az, hogy vele minden könnyűnek tűnt. nem tudok elég erőt meríteni magamból most ehhez.

vagy az ősz, vagy a harmadik, vagy Cj, vagy az, de annyira rosszul vagyok.

annyira nem vagyok empatikus, hogy még a saját érzelmeimet sem tudom megélni.

számok: 

719 lej.
mindjárt 1 év.
ne legyen 22.
mikor is volt húsvét? na, azóta nem.
de beszéltek rendesen?

egyéb: 

és tél lesz és eltemet minden rosszat a hó.

semmi sem szól róla, csak a minden

elvesz(ni).

fehér lappá váló mozdulatok.

olyan rég volt, hogy az utolsó találkozásunk is alig-alig tudom felidézni.

hallani akartam a hangját. ekkora baj?

nem elég, ha valaki jól néz ki.

őszi szomorúság.

úgy hiányzom magamnak.

nem tudom miért hiszem azt, hogy közel engedem az embereket.

magamat se enged(het)em.

szerelmes vagy belé?

hai, mergem!

valahonnan: 

"Szavamra egész virágboltnak láttam, de lehet ha csak kinti gaz...
Talán úgy sem lett volna több ez, mint két kérész tánca a kései órán...
Szűkre kötött pulcsi, mi sosem volt jó rám." Bokor K.

"itt szélesül el minden,
elszorul a hang és űrbe ér,
horzsolt térddel innen felállni a legnehezebb." Tilli Zs. B.

"...és a távolságot ismét tett követte." Nagy K.

"Lehunyt szemmel a fogkefe után nyúlsz, leülsz a kád szélére,
és összerezzensz a hideg érintésétől. Aztán felöltözöl,
mondasz valamit, amit hosszú időbe telik megértenem." Bende T.