Az a probléma, hogy az emberek úgy szeretnek, ahogy ők akarnak szeretve lenni. Nagyon nehéz megtanulni azt, hogy mi mit jelent a másiknak. Vegyük például a szeretet nyelveit; hiába halmozod el ajándékokkal, mert te úgy érzed, azzal mutatod ki, hogy milyen fontos, ha ő közben arra vágyik, hogy megöleld, s hozzábújj. :)
Nagyon kell figyelni, és tényleg meg kell tanulni a másikról, hogy ő milyen módon érzi szeretve magát. Az a legvagányabb és a legszebb, ha egy nyelvet beszéltek, akkor majdnem minden megy magától. Akkor is, ha tulajdonképpen sose tudod elmondani, hogy mennyire szereted a másikat. És az úgy normális. Úgy a legjobb, ha annyira szereted, hogy el sem tudod mondani. Meg igazából mondogathatod napestig, ha ő nem arra vágyik, hogy ezt hallja, hanem arra, hogy szakíts időt rá,

Hogy tudhatnak ilyenek dolgokat az emberek magunkról?

Stacey: Igazad volt. Nem vagyok túl rajtad. Mindig is te voltál a nagy Ő és az is maradsz. De nem lehetek veled. (vajon fogja ezt nekem mondani valaki?)

House: Szóval én voltam; te másik pasival leszel, aki eleve nem lehet a nagy Ő.

Stacey: Csodálom, hogy mindig azt hiszed igazad van, és ebben az a frusztráló, hogy legtöbbször igazad van. Éleselméjű vagy, vicces, kiszámíthatatlan és szexi. De Veled magányos voltam, Márkkal van hely számomra is.

House: Értem. 

House

Az a probléma, hogy azt hiszem, igaza volt a Jóbarátoknak, bármennyire utáltam is akkor és utána hosszú időn keresztül, amikor mondták benne, hogy: "én ilyen vagyok." Mert tényleg ilyen, meg ilyen, meg ilyen az ember. És nem nagyon változik. Ezt megmondta az unokatesóm is, amikor én négy-ötödikes voltam, ő meg kilenc-tizedikes, és megmondta persze House is. És tényleg kezdek látni valamit benne. Vannak azok az alaptulajdonságok, amiken úgy sem tudsz változtatni, s most nem szokásokról, vagy viselkedésmintákról beszélek, hanem ilyen emberi tulajdonságokról, mint a naivitás, önzőség, nyugodtság, stb. Szerintem ezeken az ember nem tud változtatni. Mégha valaki kedvéért, vagy a sajátjáért próbálja is mérsékelni, vagy épp az ellenkezőképpen cselekedni, mint amit amúgy tenne, úgy is benne van valahol az. Mégha a hiányában is; az érzésben, hogy tehétne másképp is. Ez olyan, mint a:

Minden veszteség

fájdalomba csomagolt

megkönnyebbülés.

Fodor Ákos

Na jó. Lehet nem olyan. De erre asszociáltam hirtelen. :) Másodszor elolvasva se olyan. :D :))

Hiszen szerintem én már sosem leszek empatikus. Bármennyire is próbálkozom, valahogy sosem jön magától. Aztán persze, miután jól összevesztünk, meg kibékültünk mindent, megpróbálom a másik szemszögéből nézni, és általában leesik, hogy: hüm. akkor ezért. (megvan! !insidejokealert). Szóval nem változunk. Hiszen már huszonhárom vagyok (még majdnem egy hónapig akkor is huszonhárom!). Csak kiformált valamelyinné ez a huszonhárom év, ez a ez a 287 hónap. Az a sok beszélgetés, ami megmozgatott bennem valamikor valamiért valamit. Az a sok szívdobogás, az a sok észrevétlen lélegzetvétel, - köztük ez is - ,  Az a sok fél-véletlen csók, a sok ésszerűtlen döntés a buszon, a

Amikor egyszer olyan véglegesen elhagytál, akkor is megvártad, amíg én hagylak el. Csak álltál a járdán, és nézted, én megállítom-e a buszt, hogy leszálljak, és visszamenjek hozzád. Visszagondolva látom, hogy folyamatosan ilyen érzelmi teszteknek tettél ki, amiken én elbuktam, így hibáztathattál és elveszthetted bennem a bizalmad. Jogosan. Mondjuk azt. De akkor is!

what if i left and it made no sense and you tell your friends and they hold your hands baby nevermind nevermind

több dolog jár mostanában a fejemben.
tavaly ilyenkor adtam magamnak egy évet, amikor csak dolgozom, s pihenem azt a sok fáradalmat az egyetemen, s gondolkodom, hogz hogyan tovább. mit akarok kezdeni az életemmel, mit akarok csinálni ezután. (mert a munkát, amit akkor csináltam, nem akartam már sokáig. holnap se lesz sok kedvem hozzá.) és akkor megismertem egy fiút. pont tavaly ilyenkor, amikor beszéltük, hogy Tusványoson találkozunk. most is pont ezeket beszéljük. :)
és az egyik lényeg, hogy nem döntöttem el, hogy mi legyen ezután. és nem sok fogalmam van még mindig, hogy mit szeretnék csinálni. mit tudnék csinálni. voltak ilyen ötletek, hogy Budapest. de az már túl messze van. van egy ilyen nemistudommineknevezzem, hogy előrelépés itt, amire már egyszer volt lehetőség, csak mást választottak, s akkor most várni a következőt. de ez olyan bizonytalan. vagy hazaköltözni, és otthon keresni valami munkát, csak nem tudom, hogy mennyire lenne most jó ötlet megint a szüleimmel lakni. külön lakást meg szintén nem tudom hogyan,szóval. szóval itt állok ismét minden fontos döntés előtt, és nem tudom mi legyen. és halogatom. halogatom szüntelen. még meddig?
(egy nagy zárójel. az államvizsga dolgozathoz a témámat olyan random választottam. egyszer, azt hiszem 11-ben, a könyvtárból elosztogattak egy csomó ilyen kommunista témája könyvet. onnan van pl. az orosz-magyar zsebszótár :)) és ott kaptam Kolozsvári Grandpierre Emil egyik novelláskötetét, benne egy kisregénnyel. azonnal megtetszett. aztán a címleadás előtt egy héttel írtam a tanáromnak, hogy ezeket gondolkodtam. visszaírta, hogy nem foglalkozik velük. aztán eszembejutott Grandpierre, és jött a válasz:
Kedves Réka,
Kolozsvári Grandpierre Emilnek is az 1945-ig megjelent művei kapcsán vállalkoznék irányításra -- van néhány ilyen (...)
és úgy akadtam a Tegnapra. nem lehet véletlen. :) abban van benne, mint egy társadalmi jellemző, a halogatás művészete. s még annyi minden az önismeretről, az emberekről, a szeretetről, a szerelemről, annyi minden, amiben megtaláltam magam.)
vannak azok a lépcsők, hogy milyen sorrendben kell haladni az életen: tanulmányok -> karrier -> szerelem -> házasság. most jönne a második lépés. és merre?
nem írok. pedig hogy szerettem írni. eszembe jutott, hogy első éven ki volt ragasztva egy idézet a szobám falára, aztán másodéven színes lapok, és rajtuk dalszöveget, szavak, emlékek, idézetek. a külön szobámban csak színes papírok voltak. nem írtam rájuk semmit. most nem semmi. pont így az írással is. tényleg kemény dolog. rengetek erőd meg akaratod kell legyen hozzá. mert mondhatnám most én is azt, hogy nincs időm. de hát semmire sincs. mert mást csinálok. nem fejezek be semmit mostanában már. a sorozataimat se, könyvekről ne is beszélve. nem beszélek a régi barátaimmal, nem járok ki. nem tervezek kirándulásokat, a szülinapomat. nem táncolok, nem tornázom, nem bulizok, nem tanulok, nem filmezek, nem írok. csak dolgozom és pihenek, és dolgozom megint és pihenek, és kitakarítok, bevásárolok, számlát fizetek, dolgozok, pihenek. kivéve, ha vele vagyok. de az nem hétköznap (vagy hétvége). és alig vagyok egyedül. és megfigyeltem, hogy amikor igen, akkor szinte mindig nagyon szarul vagyok. amikor egyedül jövök hazafele, nagyon sokszor elsírom magam, vagy amikor egyedül vagyok itthon, akkor olyan dolgokat csinálok, és olyan dolgokon gondolkodom, amik elszomorítanak. miért?
mindenképp valami nagy változásokra lenne szükség. vagy környezetbeli, vagy társaságbeli, vagy lehet kicsit jobban át kellene gondoljam ezt a kapcsolatvalamit, mert mi van, ha úgy sem lesz belőle semmi? :) nem a legszebb dolog ezt így abbahagyni, véget vetni egy ekkora szerelemnek és elsátálni? (nem hallgattam ma mást: https://www.youtube.com/watch?v=AMU0-BHzroo).
most tettem le a telefont, beszéltem a szüleimmel egy félórácskát. tatám nagyon beteg. öt éve ágyban fekszik, talán tizenegy éves koromban elütötte egy autó, és nagyon megsérült. most meg beteg, annyira fáj a lába, mint még életében soha, és a háziorvos azt mondta, azonnal kórházba kell szállítani, de ő nem akarja. aláírta a papírt, hogy saját felelősségre otthon marad. aztán mára annyira elviselhetetlen lett a fájdalom, hogy azt mondta hétfőn kórházba szállítattja magát, és több mint valószínű morfiumot fog kapni, igazgatósági engedéllyel. azt mondta, nem gondolta volna, hogy át kell még élnie ekkora fájdalmakat életében. ha amputálni fogják a lábát, akkor sem biztos, hogy elmúlik a fájdalom. nyolcvanhat éves lesz augusztus tizenhatodikán, amikor én huszonnégy.
szoktunk hülyéskedni anyummal, hogy szerezzek neki itt munkát, és felköltözik Kolozsvárra. apum mondta, hogy na, költözzön anyád is, s akkor én maradok itthon egyedül, s kérdeztem, te nem akarsz feljönni? azt mondta, én már itt élek, ha ide születtem, ti éljetek ott, ha el tudtatok menni. erre meg anyum a háttérből: de haza fognak jönni. - kicsordul a könny a szememből. tényleg nagyon hiányzik a családom. de hiányzik-e annyira, hogy hazaköltözzek?
szóval több dolog jár mostanában a fejemben.

húha

húha.
annyi minden történik. olyan boldog vagyok. nem emlékszem, hogy voltam-e ilyen boldog. ha igen is, nem számít, mert most olyan érzés, mintha sose lettem volna boldogabb! csak állni a peronon és táncolni a hangosbemondó szövegére. csak fogni a kezét, amíg el nem indul a vonat. csak keresni valamit a laptopon, és érezni, hogy simogatja a hátam. olyan könnyű. olyan könnyű vele(m) minden. olyan könnyű boldognak lenni vele.
az az érzés, hogy ti vagytok a legszebb pár, s senki nem szerette még így egymást a világon, mint ti. :) elképesztő.

húha. egy éve ilyenkor még csak beszélgetgettünk, s pedzegettünk a témát, hogy jó lenne Tusványoson találkozni, s most esek ki az ablakon, olyan szerelmes vagyok :)
szóval húha.

néztem egy videót valamikor, amiben benne volt, hogy úgy tudsz a legkönnyebben boldog lenni, ha a jelenre koncentrálsz. nem filózol s stresszelsz jövőbeli dolgokon, amiken valószínű nem tudsz változtatni, hanem megéled, ami épp történik veled. pl. amikor mosod a kezed, akkor nem azon gondolkodsz, hogy vajon eléred-e a buszt, hanem csak érzed, ahogy zubog a meleg víz a kezedre, s beszívod a szappan illatát stb. vele meg... húha. csak úgy repül az idő. s minden pillanat olyan szép, s olyan jó. nem is koncentrálni, hogy jól érezzem magam. emellett meg sosem elég. belőle sosem elég. ha egy napot vagyunk együtt, ha hármat, vagy akár egy hetet, mindig úgy érzem, hogy nem elég. :)

húha. de jó tud lenni, ha valaki szeret. s ha te is szereted úgy, ahogy ő. :)

itt itt itt. igazából, de

Ezt őszintén már nem is tudom mikor írtam, de egy ideje ott van piszkozatként, és kár lenne kitörölni :) :

"nem tudni mi van.
egyik pillanatban alig várom, hogy hazamenjek, s lássam, s remélem, hogy csak úgy el fog repülni ez a maradék pár nap; a másik pillanatban pedig haza se akarok menni. inkább maradnék itt, s maratonoznék, s bandáznék, s nincs kedvem a hosszú úthoz, a buszozáshoz, a mosolygós bólogatásokhoz.
úgy el-el tudok bizonytalanodni, s oly hirtelen vetnék néha véget ennek az egésznek, máskor meg semmire sem vágyom jobban, csak már bújhatnék hozzá.
olyan könnyű lenne elfogadni, hogy meg fogok bántódni. mert nem látok semmi esélyt arra, hogy ne így legyen. https://www.youtube.com/watch?v=rVeMiVU77wo még ha én is mondonám, hogy ne tovább, akkor is olyan rosszul esne. mit csinálnék abban a sok szabad időben, amikor rá gondolok/vele beszélek/várom, hogy mikor ír?
hát nagyon elvesztettem a fejem. úúúgy oda vagyok. de nem őt választanám :) azt tudom. inkább az elsőt. ő is hogy meghiányzott, te jó ég. hiszen épp abban az időszakban vagyunk, amikor elhagyott.
Nem akarsz elhagyni már végre? Úgy is mindenki ősszel hagyott el, még aki télen is.
Million reasons to let you go. But i just need one good one to stay.
pont ugyanaz, mint eddig. hogy is van pontosan? destroy something beautiful. senki nem érti, s senkinek fckng nem is tudom elmagyarázni. hisz én se vágom mi van itt.
Te meglepetés.
Remélem, te kitörölted a beszélgetéseinket, mert ha elolvasnád, nagyon meghiányoznék.
Amiből soha nem lesz semmi.
every single thing that i love.
Jaj, de vááárom. Kár, hogy nem lehet felgyorsaítani az időt. Vagy mégis? ;)
nagyon sokat mostanában. mondanám, hogy szinte minden nap, de nincs ott a szinte. lassan két hete minden nap. az azért eléggé fel tud borítani mindent. pl. nem tudom mi a valóság, és mi nem. :) rollin' with papers...
meg is szoktam, meg nem is, hogy ismét így el vagyok szállva :)
néha azért, bele-belegondolok, hogy tudok ennyire nyálas lenni. :)) ismét. hát, szó mi szó. jó barátnő alapanyag lennék, ha nem lennék ilyen... hüm. hogy is mondjam. bizonytalan, meg köcsög (néha) :D
és még nem tudok, nem merek beleugrani. pedig tudom, hogy tartanak, és ott vannak, és nem fogok meghalni. egyelőre biztos nem. de nem merek. rettegek. ezért próbálom leszarni, s olyan lazán venni. de közben meg what do you mean? mert azt sem lehet soha tudni. nem ugyanazok a dolgok fontosak, s ezt kezdem megtanulni, s igyekszem úgy érteni a dolgokat, ahogy azt ő szánja, ahogy ő érti (hát. ezt mondjuk sokat kell gyakoroljam, mert régen nem csináltam, sőt. igen. itt vagyunk, empátia. mennyire, de mennyire nehezen megy nekem.) hát alig bírom."

*************************************************************

És most: 

Igazából nem is arról van itt szó, hogy nem tudok nagyon sok mindent magamról, hanem, hogy a legtöbbször nincs is időm. Hogy megtudjak dolgokat magamról. Mert eddig mindig az írás során derültek ki dolgok. Mármint, nehezen tudom elmagyarázni, de amikor valami bajom volt, akkor csak leültem, és kezdtem írni, s egy után csak teltek és teltek meg a lapok, vagy épp egy notepad olyan érzésekkel és gondolatokkal, amikről nem igazán volt fogalmam, hogy bennem vannak, vagy hogy úgy vannak bennem, de az írás során kiderült, csak úgy hagytam írni a kezem, és amikor visszaolvastam, akkor éreztem: na igen, ez volt az, amit végig le akartam írni. Persze ez nem mindig jött össze, és olyan is volt, hogy: na, ennek semmi köze ahhoz, amit eredetileg írni akartam, de így is elég. Csak elég nehéz ezt úgy megtenni, hogy nem írok. És egy ideje bevallom, nem nagyon foglalkoztam ilyesmivel (erre majd kicsit kisébb kitérek), de mostmár úgy, s annyit kavarognak a gondolatok a fejemben, hogy nem bírom lassan tovább :)
Szóval nem foglalkoztam ilyesmivel, mert semmivel nem foglalkoztam. Elvesztem picikét. Nem picikét. Nem foglalkoztam tulajdonképpen semmivel. De olyan szinten semmivel, hogy nem beszéltem a legjobb barátaimmal, nem néztem a sorozataimat, nem olvastam, nem is ettem rendesen, szóval nem nagyon csináltam semmit, az elveszésen kívül. Ezt eddig nem is érzem bajnak, mert emellett a felnőtt-dolgokat ugyanúgy tudtam csinálni. Munka, számlák, beszélgetés a szülőkkel, takarítás stb. De ezen kívül csak bandázás, meg filmezés, meg a haverok. Akik közben nagyon jó barátok lettek, amúgy, amin most azért kicsit meg vagyok lepődve.

Igazából annyi minden, s annyi mindenkin kattogok most/mostanában, hogy még a sorrendet is nehéz lenne csinálni. Azért is kellett írjak. Ez már olyan, mint a tüsszentés, hogy egyszer csak úgy érzem, hogy kell. Érzem. Ezért szerettem őt azt hiszem, mert olyan motivált voltam mellette. Annyit írtam, mint azelőtt s azután se soha, s az úgy akkor olyan jól esett, s úgy kellett, de most elmesélve valakinek, s visszaemlékezve, azokra a pillantásokra, s kijelentésekre s mindenre, amire eddig nem nagyon akartam, s nem szívesen tettem, legfőképp csak azért, hogy ne érezzem a lelkiismertfurdalást, de meg is értem, hogy Réka-mentes bármit akar. Úgy elgondolkodtam azon a filmen, hogy The Girl On The Train. Volt az a csaj, Megan, aki elmondta a pszichológusának, hogy nem tudja, ki ő, mert annyi mindenkit játszott már, hogy közben elvesztette önmagát. S ez nekem úgy fordult meg a fejemben, hogy visszagondolva csomó kapcsolatomra, de tényleg majdnem mindegyikre, úgy igyekeztem mindig olyan lenni, amit a másik szeretne. Mármint tudom, hogy ez egy szintig azért normális, mert mindig igyekszel ilyenkor a legjobb oldaladat mutatni, stb, de ilyen apróságok jutnak eszembe, hogy mindig olyan zenét hallgattam, miközben jártam valakivel, mint amilyent ő is. S abban a három évben kicsit normális, hogy elvesztem, mert úgy éreztem, hogy szinte mindent ő adott hozzá a személyiségemhez, amit én szerettem magamban. S így kicsit nehéz továbbállni. S akkor hirtelen kitaláltam magam, csak úgy a semmiből, s olyan dolgokat állítottam magamról, amik nem feltétlenül voltak igazak, de valakinek épp tetszettek, s akkor ez tetszett nekem is. Érdekes, hogy ennyi idő el kellett teljen, hogy lássam tisztán/tisztábban, hogy mi folyt le bennem. A lényeg, hogy nagyon nem volt fair valakivel szemben ezt megtenni, s most nagyon szégyellem magam. I'm the one who wants to be with you, deep inside i hope you feel it too.

Igazából néha szoktam azt, hogy veszek egy tulajdonságot, s azon gondolkodom tényleg olyan vagyok-e. Úgy röpködnek a jelzők ide-oda, ki tudja, csomó minden, amit állítok magamról, amilyennek tartom magam, a szívem mélyén nem is igaz. Mert most én nem akarok megbántani senkit. Megint. De észrevettem, és ez nagyon nagyon igaz, hogy nem tudok nemet mondani. Mármint nyílván igen, de hogy az évek során, szinte akárkivel kavartam, aki kezdeményezett, s volt olyan is, hogy nekem nem is tetszett, vagy nem annyira. Meg egy csomó legjobb fiúbarátommal is összejöttem, vagy csak csókolóztunk, vagy ilyesmi, mert ők akarták. Nem is tudom, milyen érzésem van, amikor nemet kellene mondjak, de nem tudok. Viszont összefüggésben az önbizalomhiányommal lehet leginkább. Gondolom, hogy mivel az átlaghoz képest sokáig azt gondoltam, hogy nem tetszem a fiúknak, valami olyan mély nyomot hagyhatott bennem (meg úgy az egész 7-8-kos megrázkódtatások), hogy most ha valakinek tetszem, azt akkorára tartom. Ez is a hiúság, nem? Mindegy.

Igazából egy ideje azon gondolkodom, hogy hol romlott el. Mármint melyik volt az a pillanat. Mert olyan sok pillanatban lett vége, és annyiszor, és még kellett volna legyen, és akkor végleg. De az első, amikor elromlott az egész, mint abban a versben, hogy amikor nem akarod megenni a kedvesed által megkezdett almát, hogy mikor volt ez. Tudom, hogy teljesen mindegy, meg valószínúleg rájönni sem fogok. Csak arra lennék kíváncsi, úgy igazából, úgy istenigazából, ha lecsupaszított lélekkel vizsgálnánk, hogy vajon egyszerre volt-e? Szép lenne, ha igen.

Igazából olyan hisztis vagyok. Nem is értem gyakran. Elképesztő, hogy milyen dolgokon tudok kiakadni, s mennyire, s egy hét múlva csak pillogtatok, hogy ezt azért már nem hiszem. Visszakanyarodás egy témához az új sztorival: Nem tudom, őszintén, isten lássa lelkemet, vagy hogy is mondják, őszintén nem tudom, hogy mit akarok. Mert néha tényleg csak azt érzem, hogy azért írok kedves dolgokat, hogy minél jobban oda legyen értem, s mert jól hangzanak. Mint az egy sorosok, nem feltétlenül igazak, de legalább szépek. És egyik pillanatban az van, hogy akkor nem érdekel senki és semmi, és járhatunk is, és elengedem magam, és megbízom benne, mert! nincs okom, hogy ne tegyem, és felcsapom a rózsaszín szemüveget, s akkor hellóvilág, és tényleg nem érdekel senki-senki más. A másik pillanatban, meg legszívesebben előre szólnék neki, hogy én nem akarom megbántani, éppen ezért is készüljön fel, hogy részemről ez bármelyik pillanatban véget érhet, és szólhatok, hogy: helló, tudom, hogy a tegnapelőtt azt mondtam, hogy szerelemes vagyok beléd, de már nem úgy érzem... nem tudom miért, meg hogy, de nyugi, te nem tehetsz semmiről, csak na, elő szokott ilyen fordulni velem igazából. És megkérném, hogy ne tervezzen velem, s ne mondjon ilyeneket, hogy Kolozsvárra jön, miattam is, meg hogy a pasim, meg hogy a nője vagyok, meg ilyenek... mert nem járunk! Okés? És tényleg csak azért mondom, mert nem akarlak megbántani, jó? :) Persze az a képtelenség, hogy én magam nem tudom eldönteni, hogy mi igaz. Mert folyton itt vannak a fejemben a visszakozások. Az egy dolog, hogy nem tudok megbízni benne, de hát senkiben nem tudok még, na. De magamban sem tudok, és ez itt a legnagyobb baj. Mert hát egyik percben megírhatom, hogy nem érdekel más, ha estefele, amikor ő nem ír vissza, valaki mással beszélgetek. Az meg egy másik, hogy az rendben lenne, hogy a fejemben eldöntöm, hogy akkor engem most tényleg nem érdekel más/másik, de amikor mellém áll, a lábamból kimegy az erő, s a szívem kiugrik, s amiket álmodok, s ááá. Na akkor mi van? Akkor miafa**van, mi? Hát kérlekszépen valaki magyarázza el nekem, hogy ember hogy tud így összezavarodni, mert én nem hiszem, hogy minden harmadik ember ilyen nehezen tudja eldönteni, hogy önmagával mi van. De ha mégis így lenne, akkor bocsi a sok rinyáért :D

Igazából tudom, hogy fordult ilyen elő, s ezért félek. Amúgy is félek, meg magamtól is féltem, meg én is félek magamtól, s na. Nehéz így. Mert tényleg volt olyan, hogy hónapokig minden oké, és ki is mondtam, hogy szeretem és úgy is éreztem, hogy szeretem, és aztán eltelt x idő, és utána: hát nem hiszem el, hogy ekkora barom voltam, és hogy hihettem, hogy szeretem, hát nagyon nem, úristen, stb. Most túlzok, persze, de tényleg volt ilyen, hogy, ejj Réka, mit csináltál, hát nem kellett volna ezt mond. A Blue Valentine-ba van, asszem, hogy: How do you trust your feelings when they can just disappear like that? S így vagyok vele én is. Meg a másik az egész túlérzékenység, meg érzelmesség dolog... Hogy amit/akit szeretek, azt aztán imádom, s képes vagyok minden energiámat belefektetni a kapcsoltunkba akár, s akkor olyan boldog vagyok, de olyan, hogy hajjajj. S akkor az ellentéte persze, hogy amikor elszomorodok.. akkor egy hétig szomorú kell legyek, s aztán velem beszélni nem lehet, s fekszem s sírok, s fekszem s sírok stb. (jaaj, persze ezt az utóbbit nem mostanában, mert hát ugye dolgozom, s így nincs időm ilyenekre :)) ) Lehet ez a baj. Hogy azt a kevés időmet, ami van, nem fordítom eléggé magamra. Vaaagy csak simán túlgondolok mindent. De tényleg abszolút mindent képes vagyok túlgondolni. Kellene is valami versenyre jelentkezzek egy medált bár kapjak a hiperszuper skill miatt. :D

Igazából néha azt se tudom eldönteni, hogy őt szeretem, vagy azt szeretem, hogy ő szeret, és így én is tudom szeretni magam, és csak magam szeretem mellette, és hogy milyen boldog tudok lenni. Mert Rékának eddig mindig kellett valaki, aki mellette legyen ahhoz, hogy kicsit tisztában legyen önmagával. De lehet nem is önmagammal voltam tisztában, csak XYZ barátnőjével. S akkor hogy örültem ennek a pár évnek egyedül, s ni, ott van, 2016: három oldal. Ó, nem tudom, na. Nem tudom! Lehet még mindig el kellene menjek valahova egyedül. Kicsit hosszabb időre, s tényleg egyedül, hogy tudjak gondolkodni.

Igazából most várom, hogy menjek haza, s legyek vele, s nyugodjak meg. Mert mellette mindig megnyugszom. Találkozunk, eltelik 20-30 perc, és ismét semmi kétségem nincs afelől, hogy mennyire szeretem, s mennyire vele akarok lenni. De ahogy visszajövök, s telnek a napok, kezdődik előlről, hogy akarva/akaratlanul rontom el. Shot shot shot a hole through everything i love. Deee hónapok óta ezt csinálom, úgyhogy csak kibírom valahogy. :)

Igazából szerintem elfelejtett szólni, hogy nem vagyunk már barátok. Nem értem. Nagyon nagyon rosszul esik, hogy se szó, se beszéd nélkül csak azt veszem észre, hogy nem ír vissza. Hát komolyan? Ez milyen módszer? Rosszul esik. De már megbeszélni sem akarom.

Igazából amiatt is én vagyok a hibás. Hát nem tudok viselkedni? Most már tényleg nem csodálkozom. Csak magamon vagyok meglepődve, hogy hogy nem vettem észre.. Mindegy :) Megváltozik. Belegondolva ebbe is, mindig ez volt. Sosem tudtam tisztes távolságot tartani barátság és nem barátság között senkivel. Olyan is volt, amikor nagyon jóban lettem egy fiúval, s akkor neki lett még ilyen jó lánybarátja, hát féltékeny voltam. Lehet túl sok mindenen szokott kattongni az agyam, ahhoz, hogy csak egy emberre koncentráljak egyszerre.