Az a probléma, hogy az emberek úgy szeretnek, ahogy ők akarnak szeretve lenni. Nagyon nehéz megtanulni azt, hogy mi mit jelent a másiknak. Vegyük például a szeretet nyelveit; hiába halmozod el ajándékokkal, mert te úgy érzed, azzal mutatod ki, hogy milyen fontos, ha ő közben arra vágyik, hogy megöleld, s hozzábújj. :)
Nagyon kell figyelni, és tényleg meg kell tanulni a másikról, hogy ő milyen módon érzi szeretve magát. Az a legvagányabb és a legszebb, ha egy nyelvet beszéltek, akkor majdnem minden megy magától. Akkor is, ha tulajdonképpen sose tudod elmondani, hogy mennyire szereted a másikat. És az úgy normális. Úgy a legjobb, ha annyira szereted, hogy el sem tudod mondani. Meg igazából mondogathatod napestig, ha ő nem arra vágyik, hogy ezt hallja, hanem arra, hogy szakíts időt rá,

Hogy tudhatnak ilyenek dolgokat az emberek magunkról?

Stacey: Igazad volt. Nem vagyok túl rajtad. Mindig is te voltál a nagy Ő és az is maradsz. De nem lehetek veled. (vajon fogja ezt nekem mondani valaki?)

House: Szóval én voltam; te másik pasival leszel, aki eleve nem lehet a nagy Ő.

Stacey: Csodálom, hogy mindig azt hiszed igazad van, és ebben az a frusztráló, hogy legtöbbször igazad van. Éleselméjű vagy, vicces, kiszámíthatatlan és szexi. De Veled magányos voltam, Márkkal van hely számomra is.

House: Értem. 

House

Az a probléma, hogy azt hiszem, igaza volt a Jóbarátoknak, bármennyire utáltam is akkor és utána hosszú időn keresztül, amikor mondták benne, hogy: "én ilyen vagyok." Mert tényleg ilyen, meg ilyen, meg ilyen az ember. És nem nagyon változik. Ezt megmondta az unokatesóm is, amikor én négy-ötödikes voltam, ő meg kilenc-tizedikes, és megmondta persze House is. És tényleg kezdek látni valamit benne. Vannak azok az alaptulajdonságok, amiken úgy sem tudsz változtatni, s most nem szokásokról, vagy viselkedésmintákról beszélek, hanem ilyen emberi tulajdonságokról, mint a naivitás, önzőség, nyugodtság, stb. Szerintem ezeken az ember nem tud változtatni. Mégha valaki kedvéért, vagy a sajátjáért próbálja is mérsékelni, vagy épp az ellenkezőképpen cselekedni, mint amit amúgy tenne, úgy is benne van valahol az. Mégha a hiányában is; az érzésben, hogy tehétne másképp is. Ez olyan, mint a:

Minden veszteség

fájdalomba csomagolt

megkönnyebbülés.

Fodor Ákos

Na jó. Lehet nem olyan. De erre asszociáltam hirtelen. :) Másodszor elolvasva se olyan. :D :))

Hiszen szerintem én már sosem leszek empatikus. Bármennyire is próbálkozom, valahogy sosem jön magától. Aztán persze, miután jól összevesztünk, meg kibékültünk mindent, megpróbálom a másik szemszögéből nézni, és általában leesik, hogy: hüm. akkor ezért. (megvan! !insidejokealert). Szóval nem változunk. Hiszen már huszonhárom vagyok (még majdnem egy hónapig akkor is huszonhárom!). Csak kiformált valamelyinné ez a huszonhárom év, ez a ez a 287 hónap. Az a sok beszélgetés, ami megmozgatott bennem valamikor valamiért valamit. Az a sok szívdobogás, az a sok észrevétlen lélegzetvétel, - köztük ez is - ,  Az a sok fél-véletlen csók, a sok ésszerűtlen döntés a buszon, a

Amikor egyszer olyan véglegesen elhagytál, akkor is megvártad, amíg én hagylak el. Csak álltál a járdán, és nézted, én megállítom-e a buszt, hogy leszálljak, és visszamenjek hozzád. Visszagondolva látom, hogy folyamatosan ilyen érzelmi teszteknek tettél ki, amiken én elbuktam, így hibáztathattál és elveszthetted bennem a bizalmad. Jogosan. Mondjuk azt. De akkor is!